VIII. Transzbükki átkelés – Erőss Zsolt emléktúra

A Transzbükki átkelés elnevezésű szakvezetéses túra már az első megszervezésekor izgatta a fantáziámat – különböző okok vagy éppen kifogások miatt azonban sosem jelentkeztem. A 2017-ben immár nyolcadik alkalommal megrendezésre került túrán végre minden egybevágott, a kedvem is megvolt, a felszerelésem is, a benyújtott jelentkezésemet is elfogadták, és végül egy pillanatát sem bántam e napnak, sőt, inkább a korábbi hét alkalmat sajnáltam, amikor nem vettem részt egy ilyen kiváló hangulatú, és a szívemhez oly közel álló Bükköt átszelő gyalogtúrán.

Egy kis történelem

A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság 2012 óta szervezi meg a Transzbükki átkelést, mely során a résztvevők olyan, fokozottan védett területekre juthatnak el, melyek kizárólag engedéllyel látogathatók. Erőss Zsolt 2013-ban vállalta, hogy a BNPI védnökeként a természetvédelmet, a hazai természeti és kulturális örökség megőrzésének fontosságát hirdeti – feleségével együtt 2013-ban részt vettek a III. Transzbükki átkelésen is. A hegymászó ugyanebben az évben életét vesztette a Himalájában a Kacsendzönga megmászása közben – a BNPI ezt követően örökös védnökének választotta meg a hegymászót, s azóta a Transzbükki átkelés neki állít emléket. A túra minden évben különleges helyszíneket érint, úgy mint a Kőrös-barlang, a Tar-kő, vagy a látogatók elől elzárt bükki Őserdő illetve az Ablakos-kő-völgy.

Extrém hideg és hóhelyzet Nagyvisnyón és az Ablakos-kő-völgyben

Éppen az Ablakos-kő-völgy érintése volt az, ami 2017-ben végre meggyőzött, hogy jelentkezzek a túrára, és szerencsére kellemes társaságom is akadt egy kolléganőm és férje, valamint egy barátnője személyében. A túrát megelőző héten kaptunk egy „riogató kör-emailt”, miszerint az extrém hidegre és hóhelyzetre való tekintettel kétszer is gondoljuk meg, hogy menni szeretnénk-e. Nos, mi háromszor is átgondoltuk, kicsit meg is ijedtünk, de még mindig elég keménynek éreztük magunkat, így január 21-én reggel sokadmagunkkal felszálltunk a reggeli nagyvisnyói buszra, és izgalommal vártuk a zord körülményeket.

A nagyvisnyói várakozás közben jutott is az extremitásból bőven, a túravezetők tájékoztatása szerint -14 ⁰C volt, de a lábujjaink azt súgták, ennél akár alacsonyabb értéket is el tudnak képzelni.  Miközben rettegve vártuk az indulást, beregisztráltunk a túrára, befizettük a jelentkezési díjat, a szervezők pedig egy kis almapálinkával igyekeztek lelket önteni belénk. Miután végre elindultunk, hamar bemelegedtünk, ez a kb. 4,5 km/h-s sebesség mellett nem is volt meglepő. A települést elhagyva a Nagy-völgyön keresztül vezetett az utunk, ahol valamennyire még el volt tolva a hó, így viszonylag jól lehetett haladni. Az Ablakos-kő-völgyben aztán megtapasztaltuk, mire is vonatkozott az a kör-email: az előirányzott, helyenkénti 30-50 cm-es hóban bizony nemcsak fizikai erőre, de nagy óvatosságra is szükség volt, hiszen a hó alatt kövek, keresztbe dőlt fák nehezítették a lépéseket. Az Ablakos-kő-völgyben eredetileg a zöld sáv turistajelzés haladt, az 1977-es kiadású Bükk útikalauzt lapozgatva még megtalálhatjuk a Nagyvisnyó – Ablakos-kő – Csurgó – Bánkút túraajánlatot.

Az Ablakos-kőtől Csurgóig

Az Ablakos-kőhöz érve túravezetőnk ismertette a különleges sziklaóriás keletkezésének történetét: a hegységképződés során élükre állított mészkőrétegek a mállékony környezetükből kipreparálódtak, s a völgyirányra merőleges réteglapsorok mészkőbordák és kőtornyok formájában kerültek felszínre. Az elnevezés sem véletlen, hiszen a rétegbordán természetes nyílás, “ablak” található. A lithosphera.hu szerint a 20. század elején szirti sas fészkelt itt, azonban ahogy a túrán is elhangzott, egy ideje távol maradnak a völgytől. A nemzeti park dolgozói ettől függetlenül reménykednek, hogy a Magyarországon fokozottan védett ragadozófaj még visszatér erre a különleges fészkelőhelyre, ahol az egyik sziklaperemen mesterséges fészek is várja képviselőit.

Csapatunk kezdett már átfagyni, így a rövid előadást követően tovább indultunk a szurdokvölgyben felfelé. Ezt követően azonban jócskán kimelegedtünk, a bedőlt fákon bemutatott tornagyakorlatok és a végső csapásként ránk váró kegyetlen emelkedő után éhes falkaként estünk be a Csurgói-erdészház elé, ahol zsíros kenyér, szarvaskolbászos szendvics, tea, forralt bor és kávé várt minket. Hogy biztosan legyen erőnk a folytatáshoz, mindet végigkóstoltuk – többször. Szerencsére a fennsíkon ragyogó napsütésben volt részünk, sokan a hóra terítve vagy a leszúrt túrabotra akasztva szárították a kabátjukat.

A túrán egyébként a Magyar Örökség-díjas honismereti magazinműsor, a Hazajáró két ismert arca, Kenyeres Oszkár és Jakab Sándor is részt vettek, akik az első frissítő ponton együttműködési megállapodást írtak alá a Kaptárkő Természetvédelmi és Kulturális Egyesülettel a Kárpát-medence természeti és kulturális értékeinek feltárása, bemutatása és megóvása érdekében.

A Kőrös-barlang és a bükki Őserdő

Még egy kis pihenőt követően folytattuk utunkat az ország legmagasabban fekvő barlangja, a fokozottan védett Kőrös-barlang felé. A 930 m tszf.-i magasságban elhelyezkedő hajdani forrásbarlang egymásba kapcsolódó termei 38 m hosszan folytatódnak, az első terem hatalmas kürtőjével a szabadba nyílik. Szintén a Bükk útikalauz alapján barlangi medve és barlangi oroszlán csontmaradványai is előkerültek innen.

Miután a barlangban is kellőképpen áthűltünk, a bükki Őserdő, a kb. 150 éve közvetlen emberi beavatkozástól mentes bükkös felé vettük az irányt.  Az 850-900 m tszf.-i magasságban elterülő Őserdő Erdőrezervátumban 45-50 m magas, 180-200 éves bükkóriások sorakoznak.

Ereszkedés a Vörös-kőtől Felsőtárkányig

Az őserdőt elhagyva a Vörös-kő bérce felé folytattuk a gyaloglást, ahonnan a csoportfotózást követően ki hatalmas huppanások közepette, ki a folyamatos esés-kelést megunva gatyaféken ereszkedett le a Vörös-kői alsó forráshoz, ahol ismét a Csurgónál már megismert terülj-terülj asztalkám várt minket.

Már igencsak sötétben indultunk tovább a Stimecz-ház felé, ahonnan csapatunk különjáratú, fűtött kisvonattal utazhatott Felsőtárkányig. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság Nyugati Kapu Látogatóközpontja előtt, az Erőss Zsolt tiszteletére állított kopjafánál rövid megemlékezésre került sor, majd végre eljött a mindenki által epedve várt pillanat: a vaddisznópörkölt valamint a túrós és meggyes rétesek elpusztításának ideje.

Miután betegre ettük magunkat, és már mindenki kezdett igen laposakat pislogni, megköszöntünk a BNPI-nek a szervezést, és hazaindultunk – szerencsére autóval, amit egyébként minden jövőbeli vállalkozó szellemű átkelőnek csak javasolni tudok, mert aki használhatatlanra ázott lábbeliben, egy fél vaddisznóval a gyomrában még képes buszra szállni, az előtt megemelem a kalapomat.

Végezetül elismerő szavak sokaságát írhatnám a szervezőkről, a nagyszerű csapatról – ehelyett talán kellőképpen beszédes a tény, miszerint ez volt életem első olyan túrája, amelyről a kellő lelkesedés birtokában már másnap megírtam a beszámolót.