Az Országos Kéktúra nevet viselő jelvényszerző túramozgalommal 2012 elején ismerkedtem meg közelebbről. Korábban is hallottam már róla, azonban nem sok fogalmam volt a mikéntjéről és a miértjéről. Nem voltam ezzel egyedül – bár már akkoriban is járták a „Kéket” igazi fanatikusok, a manapság tapasztalható népszerűségéhez képest egy kevéssé ismert, elhanyagolt állapotban lévő útvonal volt.
Az igazoló füzetet ajándékba kaptam, s nem sokkal később, 2012 márciusában belekóstolhattam a pecsétszerzésbe is a Szarvaskő és Bélapátfalva közti 11,1 km hosszú szakaszon. Ez a táj meglehetősen egyhangú volt, és az egész túramozgalom lényegét sem értettem még igazán, mindenesetre sikerült elültetni valami újnak a csíráját, ami egy bő három éves kaland során számtalan megismételhetetlen élmény és felbecsülhetetlen barátság formájában hajtott ki.
Második nekifutásra Bélapátfalvától Putnokig sikerült eljutni, mondhatni hazai terepen, hiszen gyerekként rengeteget túráztam a környéken a családommal. A jól ismert Bánkúton, a Lázbérci víztározón túl azért számomra is tartogatott újdonságot ez a 46,2 km-es szakasz, hiszen a Bél-kő tetején vagy éppen Tar-kőnél még én sem jártam korábban. Elfogulatlanul állíthatom, hogy ezen a szakaszon mindenhová érdemes kitérőt tenni, mi ugyan az idő szűkössége és a szomorkás időjárás miatt a Bálványon kívül nem érintettünk plusz helyszínt, a környéket kevésbé ismerőknek mindenképp ajánlom legalább a Nagymező, a Tar-kőhöz közeli Három-kő, Dédes-vár, Odvas-kő, az Upponyi-szorosnál található kereszt, az Uppony közelében található Három-kő és a Damasa-szakadék felkeresését.
Foltos szalamandra a Bükkben
A számtalan természeti és kultúrtörténeti értéken kívül Putnok felé megízlelhettem a sokat kritizált, hosszú, műutas szakaszok egyikét is. Szerencsére nem szegte kedvemet ez az élmény, fáradtan, de ébredező lelkesedéssel és elszántsággal, fejben már a jövőbeli utak lehetőségét tervezgetve vonatoztam hazafelé.
A következő túrát, a kéktúra második szakaszát már gyönyörű tavaszi időben, április végén teljesítettem. Merő véletlenségből földijeimmel indultam útnak, akik egy túratárs-kereső közösségi oldalon hirdették a mintegy 72,3 km hosszú Sárvár-Sümeg túrát. Az első nap utazással telt, majd a következő három napban a sárvári szállásra minden este visszatérve, csillagtúra formájában jártuk be a környéket.
Vannak olyan elvetemült természetjárók, akik csak a bivakolást, legrosszabb esetben is csak a szerény falusi szállásokat tartják igazi „turista-módinak”, mi azonban cseppet sem bántuk a csillagtúra és a kényelmes apartman adta előnyöket. Egyrészt a betyárbútort sem kellett végig magunkkal cipelnünk, másrészt minden este élvezhettük a sárvári gyógy- és wellnessfürdő szolgáltatásait, ami fáradt izomzatunkra igencsak üdítően hatott.
Az első napon Káldtól Sárvárig gyalogoltunk kisebb kitérőket téve, például a Banya-fához és a gyönyörű Sitkei Római Katolikus Templomhoz. Második nap szintén Káldról indultunk és az Ötvösi útig jutottunk. A szemet gyönyörködtető tavaszi tájak látványán túl azért volt fekete leves is – a Szajki erdészház és az ötvösi út között embertelen hőségben, feszített tempóban igyekeztünk a sivár, intenzív erdőművelés alatt álló területen a Dabroncról induló aznapi utolsó vonathoz. Elcsigázottan érkeztünk vissza Sárvárra, az aznapi csaknem 40 kilométeres sikerteljesítményből azonban még ahhoz is merítettünk erőt, hogy a Nádasdy-várba, az éppen zajló könnyűzenei koncertre betérjünk.
Kíváncsi őz Káld és Hosszúpereszteg között
Harmadnap újult erővel, de tikkasztó kánikulában indultunk az Ötvösi úttól egészen Sümegig. A közbeeső Kisvásárhely be is lopta magát a szívünkbe azzal, hogy a boltot, csehót, közkutat nélkülöző település lakói készséggel töltötték meg ürességtől kongó kulacsainkat, még ha heten álltunk is sorba, mindannyian 2-2 palackkal.
Sümeg is tartogatott számunkra érdekességet – a hosszú, aszfaltos bevezető út forró napsütésben való hősies teljesítéséért ki helyi készítésű sörrel, ki borral jutalmazta magát a sümegi várban, ahová a csodás kilátáson kívül a különféle turistaattrakciók miatt is érdemes felmenni: természetesen némi bohóckodás részeként mi is kipróbáltuk a kalodát és a derest, és megnéztük a régi korok további büntetési módjait bemutató kiállítást is.
A sümegi vár
Legközelebb ismét a keleti országrészben koptattam a túracipőt, a 18. számú, Nógrád és Becske közötti kéktúra-szakaszon. Az igazoló füzet szerinti 60,2 km-t két nap alatt terveztük megtenni, hogy teljesítsük a „60 éves az Országos Kéktúra” címmel meghirdetett jelvényszerző túramozgalmat. A felhívást a Lokomotív Turista Egyesület által 1952-ben meghirdetett OKT 60. évfordulójának tiszteletére írták ki, s az Országos Kéktúra szabadon választott 60 km-ének 60 óra alatt történő bejárásával lehetett jogosulttá válni az MTSZ Kéktúra jelvényhez hasonló emlékjelvényre.
A túránkat a nógrádi várban tett kitérővel kezdtük, ahol bár különösebb turistaattrakcióval nem várják a látogatókat, a kilátásért és magáért a várromért így is megéri felmenni. Magyarkút, majd a Katalinpuszta melletti Rockenbauer Pál kopjafa elhagyása után következett az önmagában is megterhelő túra legnagyobb kihívása, a Naszály megmászása. A 652 m-es tengerszint feletti magasság nem hangzik annyira borzasztóan, bár a katalinpusztai pecsételőhely és a Naszály csúcsán álló geodéziai mérőtorony közötti 6,2 km-re eső 579 m-es szintemelkedés (Forrás: turistautak.hu) már éppenséggel sejtet valamit.
Természetesen senkit nem szeretnék elrettenteni, ráadásul a kéktúrának van ennél embert próbálóbb szakasza is, mindenesetre a Naszály meghódítása után csapatunk több tagja kezdte már fontolgatni a másnapi etap kihagyását, és az én szívem is félreütött párszor a kegyetlen emelkedőn felfelé haladva. Bár az aznapi szállásunkat biztosító Ősagárdig már nem volt nehéz a terep, a sötétedés és a közeledő vihar miatt feszített tempóban igyekeztünk a faluig.
Másnap csökkentett létszámmal, az éjszaka zuhogó eső által eláztatott mezőkön indultunk tovább. Bár ez a nap szintén a tempózásról szólt, a Romhány mellett álló Rákóczi-fa alatt azért mi is megpihentünk. Alaposan kifáradva, de az extra jelvény biztos megszerzésének tudatában elégedetten érkeztünk Becskére, ahol a sztúpát már nem volt erőnk megtekinteni, és az akkoriban igen híres MTF-es bélyegzővel zártuk le a kétnapos túra dokumentációját a szintén legendás Vadász Presszóban.
A híres MTF-es automata bélyegző a becskei Vadász Presszóban
A bélyegző évekig biztosított állandó témát a Teljesítménytúrázók Társasága fóruma számára, eredetével kapcsolatban azonban csak találgatni lehet. A 2008-as bejegyzések már említést tesznek a szokatlan bélyegzőről, ekkor azonban még jócskán használatban volt az MTSZ-es is a falu egy másik pontján. A legvalószínűbb talán az, hogy a kocsmáros a forgalom növelése érdekében készíttetett egy saját bélyegzőt, de rosszul íratta rá a feliratot. Ez a pecsét, mint minden más, szokványostól eltérő társa az úton, kuriózummá vált, s az egyik kötelezően beszerzendő emlékké emelkedett a kéktúrázók körében.
Az új pecsételő dobozok, melyek 2016-ban a Highlights of Hungary versenyre nevezett 53 jelölt közül a negyedik legtöbb szavazatot kapták, és melyek Rieder Béla, az MTSZ grafikusának munkáját dicsérik, természetesen már ezen a szakaszon is kihelyezésre kerültek. A pár éve még hőn áhított fejlesztés, mely időközben valósággá vált, s mely nagyban megkönnyíti a mai kéktúrázók életét, az én szívemben azért hagyott egy kis űrt, mikor megszüntette ezeket a különlegességeket, olykor nehézségeket, melyek színt hoztak a túrára való felkészülésbe, s melyek a kéktúra savát-borsát jelentették, még ha túra közben átkoztuk is a borzasztó állapotban lévő bélyegzőket és a hiányzó jelzéseket, s alapos utánajárás nélkül szinte neki sem lehetett kezdeni egy-egy túraszakasznak. Az újítás ettől függetlenül kétségtelenül szükséges volt, s néhány év múlva talán újabb „anomáliák” hoznak majd új színt a Kékbe.