Déli-Kárpátok 2015 (Transalpina, Transfogaras)

Az eredeti túraleírás itt olvasható.

Előzmények:

Nagy szeretettel üdvözlök mindenkit, jó reggelt, jó napot, jó estét, mindenkinek aszerint ki mikor tekinti meg a videót, kézcsókom a  hölgyeknek!
A túrabeszámolóval párhuzamosan megtekinthető a film is, Déli- Kárpátok “keresztül- kasul” címmel, Cobranco jóvoltából, szinte mindent elmond, amit tudni érdemes az út során, a helyszínekről! Fölösleges információval senkit sem szeretnék traktálni, ez az iromány tulajdonképpen csak egyfajta gondolati kiegészítés az útifilmhez.
Talán néhány elhanyagolható apróság magamról. A tavaszt egy tüdőgyuszi jellegű makacsul kitartó nyavalyával indítottam, ez meghatározta a tavaszi felkészülésemet. Így tehát mindenkitől elnézést kérek a lemaradozásaim miatt, amivel Cobrancot néhány esetben várakozásra ” kárhoztattam”. Persze voltak olyan esetek is amikor maga a táj, a látvány állított meg, bámészkodásra kényszerítve. Na és volt olyan is amikor pl. egy autós állt meg mellettem és elmondta ő is szeretne bringázni, de ha ezt tenné az ismerősei tök hülyének néznék. Nem mondtam neki, hogy ez nálunk is majdnem így van!
Visszatérve a felkészületlenségemre, volt olyan helyzet mikor a lábaim ” vigyázzban” álltak pedig éppen intenzíven tekerni kellett volna! Ez egy ilyen sport, ha lehet annak nevezni. Ha nem elnézést! Bár vannak, akik azt mondják “a kecske szarvai közt lehet elnézni”! Na mindegy, remélem maga a hely, a hegyek, a szépséges völgyek, a folyók, a tavak, látványa mindenkit kárpótol, és természetesen a narrátor szerepében Cobranco, minden igényt kielégít.

Kívánok  jó szórakozást!
Üdv Thomass.

1. nap

Forgatókönyv a megszokott módon, éjszaka autózás, reggeli érkezés adott helyre, jelen esetben Románia, Szászsebes. Majd kerékpárok felkészítése és indulás. Első lépésben átkelünk a városon. Csak néhány fotó, sietünk. A Sebes mellett megy az utunk, erdős hegyes vidék, szép, látványos, bár a videó nem mindig képes ezt visszaadni! Felduzzasztott tóhoz érünk, sorrendben az első a völgyön. Beazonositás eredménytelen, mindenesetre hosszan kanyarog  felfelé, lenyügöző látványt nyújtva. Végén pihi, egy kis reggelizés, és indulunk. Később a táj egyre ütősebb lesz, feltünnek a sziklák is, az út szépen emelkedik. A közet vöröses, ez ugyanis kristályos, nem a szokásos fehér mészkő.

Egy újabb gáthoz érünk, /Lacul Tau Bystrá/, sorrendben a második erőmű a Sebesen, jókora vízfelület, szemgyönyörködtető látvány, filmezés és indulunk tovább. Sűrű erdős vidék, az út emelkedik az eső szitál. Oldalbefolyók, vízesések törik meg az egyhangú, de nem unalmas tájat. Hosszú emelkedés után elérünk a harmadik gáthoz, ez már jóval nagyobb az eddigieknél, és természetesen a mögötte lévő tó is. /Lacul Oasa/

A tó bal oldalán haladunk tovább másik oldalon egy ortodox monostor körvonalai kandikálnak ki a fák közül. Brutál nagy a tó,de valójában csak az oldalbefolyók viaduktjairól van jó kilátás. Egy panorámát ígérő helyen megállunk kajálni. A tavat elhagyva kezdődik a hágóút, felfelé haladva úgy éreztem a kanyargós emelkedőknek sosem lesz vége.

Kicsit elszakatunk egymástól, kezdtem érezni az edzetlenség és nem utolsósorban a kialvatlanság okozta nehézségeket. Egész későn értünk fel a Tartarau-hágóra, ami 1678m-ével már Kárpátok viszonylatban is komolynak számit. Fent mindent magunkra vettünk, kellemetlenül hideg volt és erre még rátett a gurulás. Persze a látvány mindenért kárpótlást adott, kicsit árnyalta a képet az időszakosan szemerkélő eső. 1335 méteren találtunk egy kis települést, /Lotrufő/ és szállás lehetőséget, amit ki is használtunk. Eredetieg vadkempinget terveztünk, de az alig 5 fokban hamar meggyőztem Cobrancot, jó lesz nekünk a fedett szállás. Amúgy az épület egy deszkákból sebtiben ácsolt menedékház-szerüség volt, a célnak megfelelt.Az alsószinten volt egy “étteremnek nem igen nevezném” nevű ebédlő, ahol benyomtuk a hazai egy részét, megjegyzem, volt étlap is. Fűtött szobánkban nem kellett sok biztatás az alváshoz.

2. nap

Reggel kipihenten nekivágunk a Transalpinának, szépen látványosan szerpentinezik felfelé az út. A hires-hirhedt 67C-út, avagy „Az út, ami nem is létezik”. A táj fenséges magashegyi jellegű, zöld legelőkkel, fenyvesekkel mutatja szebbnél szebb arcát. 1600 métert elhagyva már csak gyephavas, nyílik a panoráma.

Itt-ott hegyi-esztenák, Cobranco be is megy nézelődni az egyikbe. Majd hosszú egyenesek, de annál inkább dúrva emelkedők jönnek, egy-két szerpentinkanyarral megfűszerezve. Jobbról a Páring figyeli az erőfeszítéseinket. Fentről a panoráma a körülöttünk lévő hegyekre, völgyekre leírhatatlan ezt látni kell!

Próbálok gondolkozni, mi maradt még ki… jaah igen, utólért egy lengyel bringás banda állig felfegyverkezve botokkal a kutyák ellen, Cobrancónak tartottak is egy fegyverbemutatót, használati utasításokat is mellékelve, majd úgy elviharzottak ahogy jöttek. Aztán jobbról visszafeleselt egy szamár, románul, úgyhogy elengedtem a fülem mellett, majd balra kiágazott a “Strategica-hadiút” a Lotru irányába, amerre az előörs /KuT-Elron duó/ próbálkozott, hát mi nem.

Apropó, itt jegyzem meg, hogy /mint utólag kiderült/volt egy utóörsünk is, Passo-kolléga személyébe,aki majd egy hónappal később ugyanezen az útvonalon próbálkozott. Szóval, volt hazai bringás forgalom az idén, az egyszer biztos. Egy pillanatra belekóstolunk a 2000m-be egy közbülső hágót beiktatva.

A szokásos bazári felvonulás itt sem maradhat el, ami elég érdekes annak fényében, hogy az át sincs adva. Persze attól még jár mindenki, főleg a túristák és főleg szezonban. És most pont az van. Ehhez képest szinte alig vagyunk, csak néhány autós, de ami ettől jobb hír, csak néhány motoros szédelgett a nem rövid, de annál látványosabb úton. Ezt követően visszagurulás, kb.200m szint majd újabb kemény szerpentinezés kezdődik.

Az előző emelkedő 16 % on tetőzött, itt a kanyarokban elérte a 20% ot. a felfelé haladó kisteherautók 3-4 km sebesség többlettel haladtak el mellettünk. Mint a csigalépcső, ahogy Cobranco megjegyezte a videóban, végeláthatatlanul tekergett felfelé. Felérve fényképezés, filmezés, bár az jó kérdés,hogy hol is volt a hágó, mert „románék” a Kárpát-hegység legmagasabb aszfaltos hágóját /Urdele/ elfelejtették kitáblázni, úgyhogy SORRY, csúcsfotó nincs. Persze legyünk megengedők, még ez is sok egy olyan úttól, ami nem is létezik. Egy hófoltot kikiáltottunk hágónak, aztán uzsgyi le a Kárpátok déli oldalára.

Jelentős szintkülönbséget veszítve élvezetes lejtmenet várt ránk. A jelentős konkrétan 2000m-t jelent alsóhangon, felsőhangon többet, mert félúton még volt egy 100m-es visszamászás. Ha már félút, ott van egy nevezetesség, Ranca nevű üdülőfalu 1600-on, rám nem tett túl nagy benyomást, pangott az ürességtől, viszont remek panoráma volt a Kárpátok déli régióira. Leérve jött Novaci, egy város-féleség, majd keleti irányba haladunk, ez azt jelenti, hogy hullámvasút kezdődik, mivel a Kárpátokból dél felé lefutó folyók itt sorban keresztezik az utat  bringával fel-le és mindez több mint 30 c fokban, nem élvezzük. Baia De Fier- be érve, Cobranco egy kis kitérőt javasol, irány egy kanyon, van itt egy híres barlang, ”Nők-barlangja”, azt hiszem. A barlangba ugyan nem, de az előtte lévő étterembe bementünk és egy jót kajáltunk. Három fogás, potom pénzért. Az fogadó mellett,ami panzióként is funkcionált, volt egy nyirt pázsit-szerű rét /mint utólag kiderült a fűnyírásról a vadlovak gondoskodtak/, amit  megfelelőnek találtunk sátor állításra, el is töltöttük az éjszakát!

3. nap

Kipihenten ébredünk a „Táborhelyen”, a helyszín igen látványos egy kanyon mélyén.

Kis fényképezés, és összepakolás, Cobranco még szemez egyet a környező sziklákkal, hátha valamelyikre fel tudna mászni az attrakció kedvéért, de nagy szerencsémre ő sem gondolja komolyan. Szóval viszonylag időben nekivágunk a mai napnak. Rögtön indulást követően egy helyi turista attrakció, a helyi szamaras kordé. Foto sajnos nincs róla, a röhögés úgy lefoglalt, hogy elfelejtettem elővenni a gépet, de Cobranco keményen filmezett. A mai napunk, kigurulás a szurdokból, majd begurulás a szurdokba, persze nem ugyanabba. Aztán,átkelés a Kárpátokon, immár másodjára. Elsőre átpattantunk Polovragiba, az átpattanást szó szerint kell érteni, ugyanis egy 200m-es szint állta utunkat. Van itt egy Ortodox Monostor /hol nincs Romániában/, de ez most kicsit más, illetve nem, de mindenesetre állítólag híres, úgyhogy Cobranco benéz egy fotó erejéig.

Aztán nekivágunk a kanyonnak. A meredező függőleges sziklák és a mélyben rohanó folyó nagyon látványos. Egy barlang is állja utunkat, ez is híres, Pestera Polovragi, ha valakit érdekel. Ez a Kis-Olt völgye, sok köze nincs a „nagy” Olthoz, hacsak annyi nem, hogy később majd belefolyik. Elhagyva a sziklás részeket erdőben haladunk tovább, az út murvás, de azért járható. A völgyön kifelé haladva a tisztásokon, kitelepült kirándulók pihennek, és sütögetnek készítik az ebédet. Jóval később az út mintha meggondolta volna magát emelkedni kezd, a látvány viszont az emelkedéssel arányosan növekszik! Lassan  kezd átváltozni valamiféle útnak nem nevezhető dologgá. Település nincs már vagy 30 km óta, sőt még házak se, illetve ez igy nem igaz, egyet ugyanis találunk és megdöbbenésünkre ismerősen hangzó név van odapingálva. Az előttünk haladó bringatúrázó társaság /KuT-Elron/ próbált életjelet hagyni magáról ilyetén formában, igazi meglepetés, természetesen a fotó sem maradhat el.

Csendes, sűrű az erdő az út már inkább csak lejárt talaj, a vékony gumi ráfig merül. Egyre kopaszodik a táj, ritkul a növényzet, ez itt már a gyephavasok világa. Lassan kiérve a hágóra a kutyákat vizslatjuk, de nem jönnek. Gyors fényképezés a hágón /Curmatura Oltetului 1620m/. Kis nézelődés, ami igazándiból arról szól, hogy a pásztorkutyák támadását melyik irányból várjuk, de egyenlőre a katarzis elmarad…

A másik oldal, a nagyobb „durranás”, remek kilátással a Latorica völgyére, illetve szemközti Lotru hegység tekintélyt parancsoló gerincére. Indulás lefelé, de a jó kis “száguldás” itt lehetetlen, a nagy kövek és a 10-% miatt szinte csak lépésben haladunk. A hat kilóméteres szerpentinút úgy kanyarog alattunk, mint egy kígyó, mikor védekező pozitúrába helyezkedik. Aztán ott van lent a tó, gyönyörű látvány, felette égig érő sziklafalak.

Fél úton lefelé haladva összetalálkoztam a kifelé terelt juhnyájjal, szinte több volt a kutya, mint a birka. Szerencsére a pásztorok visszaparancsolták a már támadásban lévő kutyákat, köszöntem is nekik nagyokat! Lent a völgyben a Petrimanu-tóhoz érünk, amit persze már fentről is látni lehetett, megjegyzem, fentről látványosabb volt! Ez egy duzzasztott tározó, és mélyzöld szine van. A völgy, és ami ez után következett, na az felejthetetlen szépségű volt, de ezt a videó valamelyest vissza is adja. Húsz kilométeren keresztül szebbnél szebb arcát mutatja nekünk a természet! Vízesések, vöröses szilafalak, látványosságok egész tárháza, szinek orgiája. Az út minősége hagyott maga után kivánnivalókat, de legalább már aszfaltos volt, igaz ennek nyomát csak hellyel-közzel lehetett látni. Aztán a Latorica völgyéből kiérve a Lotru mellett haladunk, a völgy itt már szélesebb a hegyek nem tűnnek akkorának, viszont hatalmas felduzzasztott tavak mellett visz az út. Sorrendben: Lacul Malaia,Lacul Brandisor.

És van fentebb is egy, a Vidra-tó, na az most kimarad, majd legközelebb. Esteledik, hajtunk ami belefér, cél a Vöröstoronyi főút kereszteződésének becserkészése, ami egy Brezoi nevezetű város-szerüség völgykatlanában van. Forgalom nincs, jól haladunk, persze ez az enyhe lejtőnek is köszönhető. Brezojba érve, kisebb keresgélés után, és segítséggel, találunk szállást. Cobranco most is, mint mindig alkudik, sikerrel. A finom vacsora, és sör, elfogyasztása után elégedetten, és kellően elfáradva nyugovóra tértünk.

4.nap

Aktívan töltjük Brezoi-ban az éjszakát, egy jó vacsora és a finom sör után a nem túl széles ágyon, (már mint két embernek nem!) úgy aludtunk, mint akit meglőttek, egészen éjjel egyig, amikor-is buli kezdődik a szemközti panzióban /ahol eredetileg meg akartunk szállni/, innentől nincs alvás, már csak az elképesztően irritáló román sramli-rock miatt sem. Reggel van, Cobranco egy rövid kitérőt tervez a Cózia szurdokban .

Van egy terve, igaz csak papiron, illetve még úgy se, a netről töltött le valamiféle rajzolt térképet, ami már akkor nagyon zavarosnak tünt nekem. Mindegy, üres bringával indulunk neki az útnak, átkelünk az Olt folyó hídján, majd próbáljuk betájolni merre lehetne menni. Helyi emberek nem ismernek utat, legalábbis ami járható lenne, próbálnak lebeszélni, sikertelenül ! De ugye az megvan mindenkinek hogy Cobranco nem az a csávó, aki csak úgy feladna bármit. Hosszan a vasúton toljuk a bringát, zötyög a kerék, kétoldalt és a sínek alatt átfolyva mindenféle tüskés növényekbe akadunk.

Nekem elég az élvezetből, megfordulok, a helyiek érdeklődve figyelik mikor adjuk fel. Déli-Kárpátok “keresztül kasul” na ez a “kasul” része volt a túrának! Hamarosan Cobranco is megfordul, de persze fel nem adja, úgy dönt  a főúton felderíti a látnivalókat. Leteker a szurdokba vagy 10 km-t, csinál egy-két felvételt, kábé 1 óra múlva jön, aztán indulunk terv szerint, északi irányba.
Én visszamentem a csomagokhoz, és ott vártam be az érkezését egy hideg sör társaságában. Visszaérvén felrakjuk csomagjainkat a bringára és elindulunk Talmács irányában a Vöröstoronyi-szorosban. A táj látványos, hatalmas hegyek magasodnak fölénk, jobbra az Olt, de a nagy forgalom kevés lehetőséget ad a nézelődésre. Nagyfokú koncentrációt igényel a hatalmas kamionforgalom. A „híres-hirhedt” 7-es út, Románia második legforgalmasabb útja. Bingával tilos rajta közlekedni, én legszivesebben kihagytam volna, de Cobranco közölte, be kell vállalni, mert nincs más átkötés az Erdélyi szász régióba.

Betérünk egy vendéglőbe sok az ember, a kaja ehető, tovább indulunk, nem csak a folyóval megyünk szembe, de a széllel is. A port nyeljük rendesen. Az Olt továbbra is szakadatlanul hömpölyög velünk szemben. Sorra jönnek a várak, Lator, Törttorony stb. Aztán Talmács előtt még egy utolsó szükület, itt is van valami romos bástyaféle, Cobranco közli, ez akarna lenni a Vöröstorony. Alatta világháborús hősi temető.

Majd lassan felsejlik a Fogaras tömbje, átértünk Erdélybe a hőfok is csúcsra van járatva az italok már szinte ihatatlanul melegek. Elágazó, letérünk a főútról egy jóval csendesebb, de silányabb útra.  Egy kis tévelygés, de sikerült útba igazítást kapnunk. Hosszan haladunk a felduzzasztott folyó mellett, olyan az egész, mintha a tengerparton lennénk. Következik egy viszonylag nagyobb hely Avrig /Felek/, ahol azon kívül, hogy falunap van, találunk boltot is, ráadásul nyitva is van, vasárnap ide vagy oda. Következő lépés ki az egyes útra. Meg is találjuk, Szeben és Brassó között megy, illetve nem megy, a járművek haladnak rajta! Este 1/2 kilenc, még valamit találunk, egy “színvonalas” étkezési lehetőséget! Itt Cobranco hosszasan és jó étvággyal megvacsorázott és a körülmények nemhogy nem zavarták, hanem még élvezte is. /lásd: Videó!/ Még a főúton tovább haladva kb. 15-16 km. Mentünk a félhomályban, mire a hágóra vezető leágazást megtaláltuk. Néhány kilométer után Cobranco talált a sátrazásra alkalmas kaszálót. Rövid terepszemle /takarás, talajviszonyok, medveveszély elemzése … /, majd megszületett a döntés: Maradunk!  Sátor állítás után még sokáig néztük a hegyről lefelé haladó autók fényeit, aztán lassan, de biztosan álomra szenderültünk.

5.nap – TRANSFOGARAS

Reggel van ismét, hétágra süt a nap, sátorbontás, indulás, irányunk a Fogarasi-hágó. Északról támadjuk be az elhíresült hegytömböt. Az út alig emelkedik az f@sza idő ígérkezik, bár a bércek felett van egy kis felhősödés, de nem vészes, főleg annak fényében, hogy errefelé igen ritkán osztanak jó időt. Találnunk kellene egy boltot, mivel szükségünk van üdítőre és néhány apróságra, ez teljesül is hamar. Beérve egy kis faluba /Cartisoara/ két kisbolt is kínálja kevéske árúját. Megtörténik a vásárlás, a bolttal szemben egy kis piac asztalai sorakoznak, és mivel farkas éhes vagyok, én ugyanis tegnap nem vacsiztam jelzem Cobranconak a szándékomat. De ő azt mondja menjünk tovább, majd találunk megfelelő igényesebb helyet a reggelizéshez. Tény, hogy ez a Cartisoara, bár Románia egyik legfelkapottabb hegyvidéki túrisztikai célpontjának az északi kapuja, nagyon lepusztult, minha még a Ceaucescu-éra itt ragadt volna. Tovább indulunk, persze ettől nem csökken az éhség érzetem. Négy – öt kilcsivel feljebb tényleg van az út mellett pad és lóca, előveszem a halkonzervet és elfogyasztom, Cobranco szintúgy, igaz ő nem halkonzervet. 8 körül aztán nekivágunk a hágónak. Az út innen már jobban emelkedik, erdős, kanyargós, semmi kilátás. Engem a Mátra Parád felőli oldalára emlékeztet. 1100 környékén már itt-ott nyílik a kilátás a Bilea-völgyére.

Viszont nem érzem magam megfelelően, de ekkor még nem tudom az okát. Felérek a vízesés aljába, ami olyan 1250 méteren van itt egy balos visszafordító után kevéssel de még meredekebb az út, és persze kezd látványosabb lenni. Sziklás oldalak és mély völgyek tűnnek elő,az utat néhol galériákban vezetik. De a mászás nem megy jól, érzem hogy nincs meg a megfelelő erőm, csak szenvedek. Felérek az emléktábláig ami az útépítés során áldozatul esett embereknek állít emléket, megállapítom egyre szebb a kilátás, mind előre, mind visszafelé az Erdélyi medencére.
Majd elmarad az erdőhatár, és elém tárul a hatalmas völgy, lenyűgözően szép a panoráma, de nem igazán tudom élvezni, egyre jobban megy el ez erőm!

Az persze egyértelmű, hogy éhes vagyok és sürgősen ennem kell! Az útkanyarulatban találok egy sziklát, ami megfelelő, így meg is állok és hozzálátok a kajáláshoz. Közben az jár az eszemben, hogy a tavaszi túráim során a Dobsinai emelkedő az amit többször megmászok egymás után szintemelkedésben és meredekségben alig különbözik ettől ami még itt rám vár, akkor ezt miért érzem ilyen nehéznek? Az Eurosport kerékpár közvetítéseinél Sipi, Isten nyugosztalja, sokszor emlegette az eléhezés fogalmát. Azt, hogy nagy terheléseknél gyakran, akár 20 – 25 percenként be kell tolni valami könnyen emészthetőt, tehát többször, keveset! mert egyébként jön a ” kalapácsos ember” ! Az eléhezést követő evés viszont nem jár azonnali energia érzettel, mivel a bevitt tápláléknak a feldolgozása és a sejtjeinkbe jutása idő igényes. Kényszerűen várnom kellett az indulással kb másfél órát. Itt említeném meg Istvánpistit aki igen gyakran előveszi a kekszet vagy valami hasonlót és mihelyt megállnak rögtön eszik, amit persze Cobranco sosem hagy szó nélkül, persze tudjuk ő másképpen működik.
Vissza lényegre: Az előbb említett okokból Cobranco elhúz, igazándiból már csak a hágó látjuk egymást újra, illetve ez igy nem igaz, mert én szemmel tartom a kanyargó szerpentineken felfelé, ő meg engem lefelé /mint utólag a fotókból,videóból kiderült/.

Ha már szerpentin, hát nem semmi, a Transfogaras, a híres-hírhed 7C-út.

Legendás, szokták is mondani, aki a Déli-Kárpátokat látni akarja, ez az alap, itt kell kezdeni, ha másképp nem megy itt kell végezni, de semmiképpen sem szabad kihagyni. Az egy dolog, hogy hogyan építették, erre most nem térek ki, Cobranco eleget beszél erről, de a látvánnyal nem lehet beérni. Sorban jönnek a hajtűkanyarok, szinte számolni se lehet. Az út minőségileg egész jó,igaz forgalom is van. Amúgy nem annyira nehéz, 8% fölé csak ritkán megy. De azt egy percig ne feledjük, ez egy kétezres hágó. Három körül érek fel, Cobranco már feltérképezte a terepet, van fent élet az egyszer biztos.

A Bilea-tó fenomenális, az az igazi mesébe illő tengerszem, vize kristálytiszta, a hegyek visszaköszönnek a tükrében.
A tetőn, ami igy nem is igaz, mert valójában ez csak egy mesterséges átjáró, ugyanis „Csau”-ék átfúrták a hegyet, szóval, van itt egy „falu”-szerüség, mindenfelé árusok, szállodák, kajáldák és még sorolhatnám. Átgurulunk az alagúton.

A másik oldal, hááát, az se semmi. Rögtön körpanorámás fotóval kezdünk, majd azzal is folytatjuk, igaz kicsit lejjebb, ugyanis ott figyel, illetve inkább úgy mondanám, ott zúg a Zerge vízesés /Cascada Capra/, aminek bővizű utócsögedezésével még többször összefutunk a lefelé kanyargó szerpentinhurkokban. A hőmérséklet meglepően magas,pedig ne feledjük ez a kétezresek birodalma. Nem is feledjük, már csak azért sem, mivel a hófoltok lépten-nyomon emlékeztetnek rá.

A továbbiakban a következő a menetrend, gurulás, majd fénykép, aztán újra gurulás, megint fénykép… és ez igy megy egy jó darabig. Körben a Fogarasi-havasok főgerince tekintélyt parancsolóan várfalként magasodik, lefelé az Argyas-völgy csalogatóan hívogat, nem is  tétovázunk, irány le. Jókora gurulás, eleinte galériákban, majd újra szerpentinek szinesítik az élmény, de egyre inkább veszi át a főszerepet az erdő, konkrétan a fenyőerdő. Hosszú, majdhogynem azt mondanám unalmas egyenes szakasz kilómétereken keresztül, de gyorsan fogy, még mindig intenzíven lejt. Sok lakott terület nincs, egy-két panzió, oszt annyi. Kisvártatva vízfelület csillogását véljük felfedezni a lombok között. Ez Románia egyik legnagyobb mesterséges tava, a Vidraru.

Több tíz kilómétert kanyargunk a partján, de sajnos nem engedélyezi a látványt, még egy pillantás erejéig se. A gáthoz érve, persze van némi kárpótlás, el is töltünk itt egy kis időt, bár ennek addigra már igencsak szükében vagyunk. Monumentális szerkezet, mármint a gát, a hegyek, sziklák össze-vissza furkálva, Cobranco tesz is egy kirándulást az egyik „barlanglyuk”-ba, mielőtt tovább indulunk. Innen újra változik a táj, bevadul mondhatni… sziklás kanyon következik, alagutak egymás hegyén-hátán, ámulunk, ahol lehet, Cobranco filmezik, ahol lehet. Közben meg egyre csak sötétedik, táborhely sehol, a medvék meg már ott üvöltenek a vadonban. Kicsit aggódva előre is gurulok, terepszemlét tartani. Bejön,… hirtelen civilizáció, igaz nem túl nagy, de ami kell, pont itt van, egy kemping. Faházak, illetve sátorozási lehetőség. Végül az első mellett döntünk, egyrészt, mert rohadt olcsó, másrészt meg kinek van kedve sátrat verni a vaksötét hidegben. Kilenc körül átsétálunk a közeli Gasthausba egy csorbaleves elfogyasztásának reményében… aztán, hogy sikerült-e?
Javaslom,nézze meg mindenki a filmet!

6. nap

Szép jó reggelt mindenkinek, a Drakula kempingben töltöttük az éjszakát.

Innen indulunk neki a mai nap igazából látványokban szegénynek ígérkező szakaszának. A helyről annyit, hogy igen jó volt, jól felszerelt bungaló, csönd, sötét, szóval minden, ami az alváshoz kell. Még egy utolsó pillantás a fölöttünk magasodó Poinari-várra, ami egyébként Dracula bácsi egyik szálláshelye is volt a történelem bugyrában,bár valószínüleg igaz se volt. Elgurulunk a másik létesítmény a „Szálloda” mellett, konstatálva, az sem lett volna jobb, de minden bizonnyal sokkalta drágább, mint a „Vámpírkemping”.

Arges nevű városka ami felé tartunk enyhe hátszél segíti a kerekezést. Hosszú egyenes szakaszok váltják egymást, illetve ez igy nem igaz, mert nem váltják egymást, hanem egybefüggenek, mindegy, de legalább lejt. Végig lakott terület, a falvak egymásba érnek.

30km után elérjük a nagyvárost. Első dolgunk a bevásárlás, majd egy hűvös parkban egy kis reggelizés. Van itt egy csodaforrás, Cobranco vizet vételez a csodában bízva, én is, bár én inkább a víztartalékok feltöltése céljából. Ez egyébként egy kolostorkertben van, Cobranco tesz egy sátát a Kolostordombra is egy fotó erejéig, nem sokat tökölünk, már indulunk is.
Elhagyjuk a várost a Kárpátok déli oldalán keleti irányban haladunk. Kis települések a völgyben, majd rendre kapaszkodók követik. 7-8%-ok csak ugy csattognak egymás után, hol föl, hol le. A levegő hőfoka nagyon gyorsan emelkedik , közel 40 fok. A vizünk vészesen fogy, ami van az is forró. Egy alkalmas helyen lemegyünk az egyik kis folyóhoz és lehűtjük magunkat.

Én magam, Cobrancoval ellentétben nem annyira vagyok híve az ilyen kiszámíthatatlan állagú vadvizekben való lubickolásnak, de ez most jól esik. Vizespóló és sapka, kb tíz percig és máris száraz minden, ami hűtene. Az emelkedők és völgyek egymást követik, valami folyadékot kell szerezni, mert itt pusztulunk. Bolt viszont nincs, de még emberek sem az úton, csak a kutyák támadnak meg, azok is leginkább felfelé menetben. Egy egy árnyékos helyen meg állok hűsölni , de ivás nélkül ez sem sokat segít.

A főútról letérek balra, néhány km -re van egy kis falu megnézem talán kapok valami innivalót. Szerencsém volt, találtam boltot, és hideg üdítőt na és jégkrémet, halmozom az élvezeteket. Aztán kezdődik minden előröl emelkedőre fel völgybe le, és a hőség az elengedhetetlen útitárs. Az egész látszólag dombvidéknek néz ki, de nagyon szivatós, szerintem még akkor is, amikor nincs ennyire meleg. Pontosan nem számoltam, talán hét hágó volt, ami, lehet nagyképüen hangzik, de csinálja csak utánunk ezt valaki 40 fokban. Késő délután érünk Campulungba, patinás kis  város, szép épületek, és úgy rendben van. Üdítő vásárlás, majd folytatjuk tovább az utunkat. Piszkosul fáradtnak érzem magam, de a levegő kezd hűlni, már csak azért is mert ismét mászunk észak keleti irányba, tehát ismét kezdődik a Kárpátok keresztül. Az erőm a hűvösebb levegővel ismét visszatér, előttünk jókora hegy és egy cementgyár. Gondolkozunk a vadkempingezésen, Cobranco csinál egy terepfelmérést, ”Sok a kutya szemben” címszóval továbbállunk.

Alpesiesedik a táj, kezd tetszeni, Cobranco leállit egy helyi bringást, valamiről beszélgetnek, mint utólag kiderült a „medve” volt a téma. A lényeg, a hegy túloldalán a vadkempingezés törölve, a szóban forgó szőrős állat jelenléte miatt. Fent a tetőn valami emlékmű fogad, hatalmas építmény. Első világháborús mementó. Átérve a hágón megváltozik a táj, erdő borította hegyek, lent a völgyben egy település, jó gurulás ígérkezik. Igaz már kilenc körül vagyunk, de a levegő még éppen, hogy hüledezik. Hamar találunk szálláshelyet, még vacsora és inni való is kerül az asztalra, vendéglátónk nagyon szívélyes. Bár egy kukkot nem értünk abból amit mond, de megvana  közös nyelv az „áfonypálinka”. Ez egy nagyon átverős ital, mert olyan, mintha szörpöt innál, közben meg a 40% ott figyel ki a pohárból. Szóval a lényeg, nem kell altató, bedőlünk az ágyba, aztán szunya.

7. nap

Mindig úgy kezdem a következő napot, hogy jót aludtunk, az én részemről ez stimmelt is, Cobranconál már nem annyira. Elmondása szerint éjjel egy környékén jöttek szomszédok mellénk, akik enyhén szólva is, nem nagyon voltak tekintettel ránk, igaz én ebből semmit sem hallottam, lefoglalt az alvás.
Szóval, reggel egy kis vásárlás és ismét a bringáé a főszerep. Szinte végig lakott területen haladunk, apartmanok mindenfelé. Rucár a következő városka a táj figyelemre méltó és az út emelkedik 900 méterig, a hágón fotózás mert igen szép a látvány. Podu Dimbovitei terül el lent a völgyben.

Fent még azt is megbeszéljük , (de már Rucár -ban is szó volt róla) hogy Cobranco megnézi a kanyont, én pedig megyek tovább és majd valahol bevárom. A filmet nézve meglepődtem, hogy  keres és nem tudja hol vagyok. Egyébként a videót látva már bánom amiért nem mentem én is vele. A továbbiakban van itt néhány fotó a kanyonról, akit részletesebben is érdekel, tekintse meg a filmet. Én tehát nekivágok a Törcsvári hágónak . A látvány pazar alpesi jellegű, nekem ez tetszik a legjobban az út során. Szép zöld legelők, elszórtan magas fenyőfák, balra pedig a Királykő hatalmas mészkő tömbje.

Remekül érzem magam, az idő parádés,a látvány feledteti az emelkedő nehézségeit.Az út úgy kanyarog,mintha az Alpokban lennénk és a minőséggel sincs baj.Jópár helyen remek kilátás nyilik jobbra, illetve balra, és akkor még előre és a visszafeléről nem is beszéltem. Szerpentin, szerpentin hátán, a pásztorkutyák, pásztorostúl együtt nagyokat szalutálnak, mintha respektálnák az erőfeszítéseimet.

A második illetve harmadik hágó után az út fennsíkos területen halad és jobbról előtűnik a Bucsecz lenyűgöző tömbje is.Persze a Királykő sem tünt el,végig szemmel tart a bal oldalról.

Végül aztán megvan a tényleges hágó is, ahol egy romos házon, meg egy kóborkutyán kívül nem találok emlitésre méltót. Aztán kezdődik az élvezetes gurulás. Ez az oldal már nem annyira szép, persze ez mindig szubjektív.

Törcsvárnál bevárom Cobrancot, ő felmegy a várba, én a park hűvösében lazítok egy kicsit. Néhán fotó a várról:

Várnézés után Rasovban,  azaz Barcarozsnyóban  találunk szállást itt töltjük az éjszakát. Egész jó a hely, sőt eddig a legjobb és a megtalálása is megér egy misét,márminthogy nem is kerestük, csak ott szeztáztunk az árnyékban, mikor megállt egy autó és megérdezték, kell-e szállás, Cobranco élesen felismerve a helyzetet, azonnal a felére! Lealkudta a fizettséget. Este még csaptunk egy közös nagy zabálást a „hazai”-ból, majd nyugovóra tértünk.

8. nap

Eljött az utolsó nap reggele, Brassó a végcélunk bringával. Előtte még egy kis városnézés, ami valójában kimerült a vár megkeresésével, amit ugyan megtaláltunk, nem volt nehéz, mindenhonnan lehetett látni, de az odatalálást némiképp nehezítette a sok egyforma egyen sváb ház. A főtér feltúrva, irány észak, azaz Brassó. Bár még korán van, óriási a hőség, fülled az idő, valószinűleg estére jön a hidegfront. Tudják is ezt a helyiek, mindenki a földeken serénykedik.

Forgalmas úton érjük el a várost. Egy helyi bringás elnavigál minket a vasútállomásra, ahol Cobranco a jegyvásárlás rejtelmeivel ismerkedik,én üditő után nézek. Van még egy kis időnk, adja magát a városnézés. Nem egyszerű, óriási metropoliszról van szó. Az óvárost keressük, szerencsére megint akad egy bringás. Hatalmas parkokon vezet keresztül, míg végre megvan a történelmi óváros. Előszőr levadásszuk a nagy Fekete-templomot, ami nemcsak a hatalmas mivolta miatt messziről látszik, hanem az korábbi tűzvésznek köszönhetően tényleg fekete, és a vakító napsütésben kirí az épületek közül. Aztán egy körbefordulás a /nem kis/szász-jellegű főtéren, majd a sétáló utca forgatagában,ismét valamiféle közparkban vagyunk. Nagyon impozáns, tele műemlék épületekkel, és ami nekem nagyon meglepő volt, mind remekül fel volt újítva.

A tényleges kerékpártúra itt végetért, de még hátravan egy feladat, a vonatozás. Nagyjából 250km Erdély déli lábánál nyugati irányba. A vonat elég lassan döcög, de ez már nem a mi gondunk, tekerni nem kell. Időközben nyugat felöl megérkezik a hidegfront is, de ez se a mi gondunk, fedél van a fejünk felett és még haladunk is, igaz csigatempóban. A Szászsebesi leszállást majdnem elpasszoljuk, Cobranco leugrik a vonatról integetve, míg én megpróbálom lecügölni a bringákat, a már majdnem induló vonatról. A városban még hátravan néhány kilométer az autóig, ami ugyan nem túl sok, de arra mindenképpen elég, hogy egy futó zápor szétáztasson bónusz ajándékként. Az autónál semmi meglepetés, ami ilyen esetekben pozitivum, minden a helyén, elrakjuk a cuccainkat és indulás haza.

Összefoglalva, ismét egy remekül sikerült túrán vagyunk túl, a táj szépsége örök emlék marad, a feladat és annak teljesítése igazi kihívás volt. Erdély a legtöbb magyarnak többet jelent egy tájegységnél, élmény volt itt túrázni.

Köszönet Cobranconak a remek útitervért, és a most is /mint, mindig/ tökéletes időzítésért. Mikor e sorokat írom, gondolataim már 2016.nyarán járnak, készülnek a tervek… talán valóra is vállnak. Ajánlom mindenkinek az utat.

Fotóalbumok az útról:

https://picasaweb.google.com/108429527626914127671/DeliKarpatokKeresztulKasul123Resz2015Erdely#
https://picasaweb.google.com/108429527626914127671/Transfogaras2015
https://picasaweb.google.com/108429527626914127671/DeliKarpatokTorcsvariHagoErdely