, , ,
A 2012-es Alpok túra leírás a következő mondattal zárult:
„A jövő : terveink szerint 2013-ban is lesz közös túránk, a Torinótól nyugatra fekvő hegyekben (Provence), a tengerparton (Nizza, Monaco), majd vissza Torinó.”
Ha röviden – a poént lelőve – akarnám megfogalmazni a történéseket, akkor azt mondanám, lett túra, de nem ez.
Hosszabban: télen Cobranconak már térdfájdalmai voltak – ami elmondása szerint – nyár végén elkezdődött, emiatt akkor úgy nézett ki, hogy el is fog maradni a 2013-as túra, mert a kivizsgálás első eredményei nem voltak biztatóak. Aztán tavasszal már szinte biztosnak tűnt, hogy a lábfájdalom miatt nem megyünk a szeretett Alpok lejtőit kerékpárnyeregből megtekinteni. Én mondogattam Cobranconak, hogy ne keseredjen el, nem biztos az, hogy ilyen marad a helyzet, de ő eléggé lelombozott volt ekkor, elképzelhetőnek tartotta még azt a forgatókönyvet is, hogy soha többet nem fog tudni kerékpározni.
Így indultunk neki a nyárnak és ennek megfelelően alakítottam én is ki a nyári programot, melyben szerepelt két hét üdülés a családdal (1 hét ausztriai kerékpározás, 1 hét Balaton).
Kisebb fiam Németországban volt cserediák, és mi úgy terveztük, hogy – júliusi hazaérkezte után, – augusztustól mi is fogadunk egy gyereket, aki velünk jönne a családi üdülésre is.
Aztán másként alakult, mert a cserediák nem tudott jönni, és Cobranconak is javulgatott a lába. Ezután elkezdtük keresni a lehetőséget a közös túrára, de nem a tavaly megfogalmazott útvonalon, hanem valamilyen enyhébb, rövidebb etapon gondolkodtunk. Szerencsére Cobranconak volt kidolgozott túraterve a Dolomitok környékére, így el is dőlt az útirány.
A terv nagy vonalakban: Kiinduló pont Klágenfurt, majd a Wörti tó déli partja, Villachon átvágva, egy hirtelen fordulóval a Gail-völgyén végigtekerve elérni a Drávát és átlépni Olaszországba. San Candidóban egy éles kanyarral dél-keleti irányban tovább St. Stefano Di Cadore városon áthaladva, Campolognonál jobb kanyar után az SP465 úton Sella Di Razzo hágón át a Sauris tavat elérni, majd tovább Ampezzoba. Innen nyugati irányba tovább haladva Forni Di Sotto településen át, érintjük Lorenzago Di Cadore, Auronzo Di Cadorre településeket, majd a Misurina-hágón áthaladva, Dobbiaconál keleti irányba fordulva visszajutunk Ausztriába, de nem a Gail, hanem a Dráva völgyén haladva Lienzen át, – néhány tavat érintve a híres osztrák tavakból – a Wörti tó északi partján végighaladva érünk vissza Klágenfurtba az autóhoz./jó hosszú mondat volt/
A túra útvonalának térképen való megtekintése után viszonylag könnyűnek tűnt, mivel a tervezett öt hágó közül egyik magassága sem érte el a 2.000 m-t, de élmények tekintetében sokat sejtető volt, különös tekintettel a Dolomitok semmihez sem fogható csipkés hegycsúcsainak látványára.
Az időpont egyeztetés nem volt egyszerű, mert július elején és augusztus 10.-től nekem nem volt megfelelő, családi és munkahelyi elfoglaltságom miatt, Cobranconak meg volt egy tervezett túrája a Vaskapuhoz július első felére, így maradt a július közepe-augusztus eleje közti szűk intervallum, ami végül cirka 9 napra korlátozódott,ahol még az időjárás is szigorító tényezőként szerepelt.
Az időjárás július legvégére jónak tűnt, így a szokásos 2 napos felkészülés után július 29.-én este keltünk útra, irány Klágenfurt.
Kezdem a legfontosabbal, Cobranco lába megfelelően működött, illetve az időjárás megint tökéletes volt,sőt szinte már álombéli.
A túra teljes hossza 700 km, időtartama 6,5 nap. Öt hágó esett útba, Kartitscher Sattel 1.530m, Kreuzbergpass 1.636m, Sella di Rioda 1.800m, Passo di Mauria 1.298m Passo tre Croci 1.809m. Fürödtünk a – nagy hőségre való tekintettel – néhány hegyi patakban, folyóban és jó néhány tóban : Wörther See 3x (441m), Lago Di Lando (1.400m), Lago Di Dobbiaco (1.250m), Millstatter See 2x (588m), Brennsee (747m), Silbersee 2x (485m) /Lago Di Sauris végül kimaradt,amin Cobranco a mai napig nem tudta magát túltenni/.
Indulás Miskolcról Klágenfurtba délután 8 óra körül. Az autós szakaszt kb. 700 km-re becsültük, emiatt elegendő volt este indulni. Útközben jött nyugat felől a hidegfront igen erős széllel, az autót majd visszafújta, a kerékpárokba jól beleakaszkodott és lóbálta. Eső szerencsére nem esett, így jól lehetett haladni olyannyira, hogy a hamar érkezést megelőzve még aludtunk is egyet az autóban. Plédeket is vittem erre az esetre, ami igen jól jött. Ébredés után a hátsó ülésekre dobtuk a takarókat (ennek még a későbbiekben lesz jelentősége) és folytattuk az utat a célállomás felé.
A terveknek megfelelően délelőtt megérkeztünk, Klágenfurtba, ahol nem találtunk olyan helyet, ahol az autót ott lehetett hagyni egy hétre. A Minimundus óriási parkolójából is eltanácsolt a helyi közmunkás, így a környező kisebb lakott helyeken próbáltunk szerencsét. Végül település lett a befutó, egy buszmegálló melletti nagy parkolóval, ami ingyenes volt és látszólag nem tartozott egyik környékbeli áruházhoz sem. Cobranco a biztonság kedvéért még meg is interjúvolt egy „helyi erőt”, aki konkrétan egy 80 éves néni volt, aki a közértbe sietett és tökéletes angolsággal/vajon, miért nem lepődök meg/ közölte, nyugodtan otthagyhatjuk, minden rendben lesz. A gyors lecuccolás, és felmálházás után dél felé elindultunk a Wörti tó irányába, aminek sötétkék felszínét kb. 5km múlva meg is pillantottunk. A tó gyönyörű látványt nyújtott, bár a déli partjára nem nagyon lehetett lejutni az itt húzódó ingatlanok miatt.
A látványba való belefeledkezésemet hirtelen villámlásszerű felismerés foszlatta szét, a túrára hozott teljes szalámi és kolbász mennyiségemet az autó hátsó ülésén hagytam, az alvás után hátradobott plédek alatt. Nem az, járt a fejemben, hogy mit fogok enni, mivel itt is vannak boltok, hanem az, mi lesz 6-7 nap alatt a napon álló 50Co-os autóban a húsáruval (lehet, hogy az osztrák közegészségügyi hatóság megsemmisíti az autóval együtt? Szag után biztosan fel fog tűnni a pedáns népeknek).
Nem voltam nagyon nyugodt, de azért menni kellett tovább. A tó mellett haladva sikerült egy „free” mártózó helyet találni /nem sok ilyen van ezen a parton/ és ki is használtuk a lehetőséget, úsztunk egyet, miközben szárcsa csapat figyelte minden mozdulatunkat, meg az osztrákok a partról, akiknek nem akaródzott bejönni.
A tó névadó települését (Mária Wörth) útba ejtve gyönyörködtünk a helyi templomban, és a kertjében. A tó hossza légvonalban 16 km (olyan banán alakú) és a mi Balatonunk szerepét tölti be itt, azzal a különbséggel, hogy kicsit fényűzőbb a körítés. Jó példája ennek a tó nyugati végében található Velden, az „osztrák Siófok”, ahol egy szálloda előtt láttunk egy Rolls-Royce, egy kabrió Ferrari és két SLS Mercedes-t is egyszerre.
Veldent elhagyva a Dráva mentén haladtunk Villach felé, de útközben a Silberseeben is úsztunk egy jót. Villachon a Dráva parti kerékpárúton keltünk át és a északról elkerülő kis forgalmú úton haladtunk a Gail völgye felé Bad Bleibergen át.
Lett volna egyszerűbb, síkút is, – a Dráva és a Gail összefolyásánál – rátérhettünk volna a völgyre, de látvány szempontjából sokkal jobb döntésnek tűnt a 2.000m-es Dobrach megkerülése, ráadásul becsúszott egy 900m-es hágó is pluszfeladatként, ami kicsit átmozgatta a fáradságtól és a kialvatlanságtól összegémberedett izmainkat. Az út minősége teljesen Magyarországot idézte, törések repedések, foltok váltották egymást, nem tudtuk hova tenni az eddigi tapasztalatok fényében. Egy hosszú szakaszon jelentős lejtéssel bírt a nyomvonal, igen jól haladtunk, emiatt volt zavaró az útminőség hiánya. A hosszú gurulás után elértük a Gail völgyét, ahol az volt a cél, hogy minél tovább jussunk. Félhomályban elköltöttük szokásos vacsoránkat, egy, a Cobranco előirásainak megfelelő helyen, időközben lassan sötétedni kezdett, így a szálláskeresési projekt is elindult, de nem sok eredménnyel járt. Végül a Gailtól jó ötven méterre a homokos parton vertünk tanyát este 10 óra körül. Ekkor már szinte teljesen sötét volt nem válogathattunk a táborhelyek közül, bár egy 150 m-re lévő magasles látványa kicsit elbizonytalanított.Bár a les alatti lenyirt gyep nagyon csalogatónak tünt, Cobranco mégis azt javasolta ,inkább a folyópart, mert vadászidény van. Hajnalban volt is nem túl távoli puskalövés, amire felébredtünk, de a zaj elültével jót aludtunk reggelig.
Éjszaka ment a GPS és a kamera akkumulátor töltése, ami a GPS esetében nem volt túl sikeres. Még este a töltő rádugása után bekapcsolt a GPS de nem kezdett töltődni, hanem merült tovább, aminek hatására az akkufeszültsége olyan szintre csökkent, hogy elfelejtette a teljes napi adatokat. Ezután, átállítottam, hogy innentől az SD kártyára mentse, ne a saját memóriájába az útvonalat, de ezzel már nem lehetett visszahozni a megsemmisült információkat.
A mai terv egyszerűen az volt, a legendás „111-es”-út,és hogy át kell jutni az olasz határon, vagy legalábbis meg kell próbálni.
Reggel kipihenten ébredtünk, és mint folyóparton szokás jó vizes volt minden, az erős harmat miatt. Korai indulásról szó sem lehetett, mert a sátrat meg kellett szárítani az összecsomagolás előtt.
A folyó jó lehetőséget biztosított a reggeli tisztálkodásra, ami után frissen összepakoltunk, és az üres sátrat – a lebontás előtt – kivittük a napra /konkrétan a Gail közepén egy homokpadra/, ahol szinte pillanatok alatt megszáradt. Fél kilenc felé elindultuk, hogy a második nap szépségeit magunkba szívjuk.
„Valószerűtlenül kék ég, csodálatos napsütésben”, Cobranco megint betalált, mármint az időpontválasztásba, véleménye szerint ugyanis mindig hidegfront utánra kell időziteni az indulást, mert akkor nagy valószínűséggel kitart néhány napig a jó idő, még az Alpokban is. Lassú ütemben ügettünk a Gail partján futó kerékpárúton és reggeliző helyet kerestünk, amit kb. fél órával az indulás után találtunk meg egy kis parkban, ahol nyírott gyep, asztal, pad szeméttartó és szép kilátás is a szolgáltatás részét képezte. Volt még egy igen érdekes, hegyes gombára, vagy tetővel ellátott süvegcukorra emlékeztető fából készült valami, ami olyan 3 m magas lehetett és egy ajtója hasonlító valami is a részét képezte. Ez az épületecske Cobranco felé valószínűleg hívogatva integethetett, mivel nem tudta megállni, hogy oda ne menjen, és ki ne nyissa az ajtaját. Én ezt nem is nagyon vettem észre, mivel a teafőzés előkészületeivel voltam elfoglalva, mikor szinte futva jött az ajtónyitás, és az azonnali zárás után és mondta, hogy ez bizony méh kaptár, tele lakókkal (ránézésre nem gondoltunk erre). Szerencsére támadás nélkül megúsztuk. Később megnéztük a feliratot rajta „imkerei”, ami nem mondott semmit, de itthon kis keresés után kiderült, hogy ez méhészkedést jelent. Jó lett volna egy kis szakszó ismeret, de most már ezt is tudjuk.
A reggeli után „jóllakott ovodás”-ként folytattuk utunkat a Gail völgyében, a folyó két partján 2.000-es hegyek figyelték minden mozdulatunkat. Az idilli úton kb. 25 km megtétele után értük el az igazi emelkedők előtti utolsó várost, Kötschach-ot, ahol a helyi Sparban jól bevásároltunk, mivel – várakozásaink szerint – útközben csak kisebb településeket érintünk.
A beszerzés lebonyolítása után irány a Lesachtal, ahol a nap hátralévő idő nagy részét töltöttük. A szállástól Kötscach-ig kb 25 km-t tettünk meg 100 m szintemelkedéssel, ami igazán kellemesen telt el.
Egy kis kitérő: a túrára való felkészülésen kicsit kapkodósra sikeredett, aminek egy eleme már rögtön a kerékpárra pattanás után kiderült, ez nevezetesen a szalámik kolbászok autóban hagyása volt, de volt más bénázásom is. Most ezekről egy rövid hosszú listát tárok fel. Első nap este derült ki, hogy a fejlámpát bizony otthon hagytam, pedig sátorállításnál jó az ilyen főleg, hogy 22 óra körül szoktunk ilyennel foglalatoskodni. A következő stáció az a derékaljjal függ össze, van belőle otthon kettő is, de az egyik lyukas, lehet találgatni, melyiket hoztam magammal, de ha valakinek nem tudja, akkor phentermine 37.5 segítek, nem a lyuk nélkülit. Előző nap este, amikor szerettünk volna egy kis erőlevest enni, és megpróbáltam begyújtani – az otthonról hozott, eddig megbízhatóan működő ön-gyufával – a gázfőzőt, ez a hálátlan tűzszerszám inkább atomjaira esett szét (a dörzs-kerék a tengelyére merőlegesen kettéhasadt és kirepült a helyéről), mintsem hőt adott volna. A hibazuhatag folytatására itt derült fény, amikor megnéztük az általam nyomtatott hágók magasság profilját, és kiderült, hogy a többséget fordított irányban, vagy egyáltalán nem azt nyomtattam ki, amit kellett volna. (normális emberen kívül minden voltam)
Na, akkor tovább a túrán történtekre, a várost elhagyva durva emelkedőbe futottunk bele. A térkép szerint 720m-ről indultunk és 1.550m körül lesz a hágó, amihez kb. 42 km áll rendelkezésre, ami első blikkre nem egy borzalom. Tehát a leküzdendő magasság különbség 830 m 42 km alatt, ebből az jön ki, hogy átlag 5% körüli koca, emelkedőre kell számítanunk. Igen ám, de az osztrák „tezsvérek” errefelé nem túlzottan logikusan – lehet, hogy már félig olaszok ? – nem hágó utat, hanem hullámvasutat építettek a hegyoldalba, még szerencse, hogy óriáskerék nem volt. Így történt, hogy 10-12%-os emelkedők váltották egymást 10-12%-os lejtőkkel végeláthatatlan sorban, az elsőre kellemes pihentető hegymászás túlélő-túra lett, pedig Cobranco térde miatt jöttünk erre a kis emelkedőket ígérő útvonalra.
13 óra körül egy pompás kilátású helyen ebédeltünk a tarisznyából, persze pad és asztal is a környezet részét képezte, már ránk is fért egy kis pihenés, illetve árnyék, mivel őrült hőség volt, dacára az 1.000 m körüli tengerszint feletti magasságnak. Ekkor már a leküzdendő magasság felét megtettük és várt még ránk néhány meredek emelkedő és lejtő is.
Untertiliach után kiszélesedett a Gail völgye és olyan látvány tárult elénk, amit nehéz lenne elfelejteni, ha muszáj lenne, de szerencsére még van neki hely a memóriámban. Óriási kaszálók uralták a tájat – üde zöld színt varázsolva az út mellé – , az elengedhetetlen és védett szénatárolókkal (osztrarikum), kis utakkal, templommal, akárcsak egy terepasztalt néztünk volna. A méreteket csak a zoomos kamerával lehetett érzékelni, amikor a templom melletti kis pontokra zoomolva kiderült, hogy azok nem hangyák, hanem bizony teljes méretű emberek, lenyűgöző volt.
Teljesen kitikkadva értük el Obertiliach-ot, és csak reméltük, hogy találunk valami bolt félét, ahol szomjunkat olthatjuk. Szerencsére csak kicsit kellet felfelé kapaszkodnunk és sikerült hideg Gösser citromos sörre szert tenni, aminek életmentő hatása volt, akárcsak ha vénásan kaptunk volna folyadékot valamelyik kórházban.
Tovább indulva konstatáltuk, hogy újabb lejtmenet következik, pedig a hágó még vagy 150m-rel feljebb van. Az út továbbra is fantasztikus,a déli hegyoldalban kanyargott, óriási kilátást biztositva a mély völgyekre és az őket körülvevő 2-3 ezer méteres Karni-Alpok gerincvonulatára.
További néhány le-felmenet leküzdése után elértük a hágót (Kartitscher sattel 1530m), ami egy jellegtelen nyeregszerű képződményben öltött alakot, és itt ered a Gail folyó, ami mellett 1,5 napot haladtunk. A hágón tábla/emlékmű hirdette a 1965-ös árviz hatását, ami a 4 nap alatt leesett 380mm csapadék hatására alakult ki.
Egy kis emelkedő után, innen már lefelé vezetett az út, a Pustertal-on át. Itt újabb hiba következett be, a kerékpáromra hátra – gumipókkal – rögzített 2l-es lónyálas flakon – mint Dugovics Titusz a vár fokáról – levette magát, bár az én esetemben szerencse, hogy magával nem rántott senkit és semmit, még csak, az hiányzott volna, hogy a zászlórúd is a küllők közé került volna. Ezt a hibát nem vállalom magamra teljesen, úgy gondolom, hogy az osztrák útminőségre szégyent hozó burkolatnak is köze lehetett az esethez, konkrétan úgy rázott az út, hogy nem elment a vesekövem, hanem egyenesen felköhögtem. A flakon olyan pompásan fogott aszfaltot a kupakjával, az esés közben szerzett lendületet, és perdületet arra használta fel, hogy lecsavarodjon és a „drága” folyadékot az útra engedje,nem mellesleg egy szembejövő osztrák motorost döntési kényszerbe hozva, mármint, hogy, most akar-e megtanulni repülni, vagy sem /végül nem ment rá!/, Cobranco az egészet szépen meg is örökítette, akárcsak a 2012-es esetet a kis Szent Bernát hágóról lefelé. Miután gondosan eltüntettük a nyomokat, őrült vágtázás következett, hosszú egyenes szakaszokon helyenként, 8-10%-os eséssel, a környék turisztikai központján /Kartitsch/ úgy száguldottunk át, hogy a házak kontúrjai szinte egybemosódtak. Mielőtt elértük volna a Dráva völgyének bejáratát, még megálltunk és egy magaslatról jó néhány fényképet és videót készítettünk az eszméletlen kilátásról egyedülállóan izgalmas fényviszonyok közepette.
Innen egy szerpentinen legurulva nyugat felé vettük az irányt és megindultunk a közelben húzódó olasz határ irányába. Várhatóan 2-3 nap múlva erre fogunk visszafelé jönni, de nem megyünk vissza a Gail-völgyébe, hanem a Drávát követve próbáljuk majd az autót elérni. Útközben Heinfels felett pompás vár állott – és nem kőhalom –, lementünk a Dráva melletti kerékpár-útra. Itt újra látszott, hogy jó idő lesz még mindig, mivel a parasztok kaszáltak, a száradó füvet forgatták, ez a látvány mindig megnyugtató az Alpokban. Néhány perc múlva a lemenőben lévő nap fényében hunyorogva elhagytuk Ausztriát és átléptünk Olaszországba (dél-Tirol). A főúton haladva a baloldalon egy kis híd mellett megállva Cobranco szemrevételezte a helyet, vajon a hídon túl alkalmas lenne-e éjszakai szállásra. Néhány perc, várakozás után jött a helyzetjelentés, hogy a hely nagyszerűen alkalmas sátrazásra, az útról nem látszik, jó gyep van, de van egy bökkenő, már valakik /hozzánk hasonló bringás potyázók/ megelőztek minket és áll a sátruk, így /rossz szájízzel ugyan/ tovább mentünk.
Napközben sikerült a rossz öngyújtó helyett rögtön kettőt venni, biztos, ami ziher, így vacsorára sikerült megenni a tegnap estére tervezett erőlevest, ami a hűvösödő estében kifejezetten jól esett, bár elkészítése megint majdnem kabaréjelenetbe fulladt… Már kezdődő félhomályban indultunk tovább és kezdtük a szálláshelyet keresni. Mivel a kerékpárút mellett nem nagyon adódott táborhely, így kimentünk a főútra, hátha onnan jobb helyeket fogunk látni, de ehhez némi „A” vitaminra is szükségünk lett volna, mert a fény vészes gyorsasággal tűnt el, mi pedig farkas-vaksággal küzdöttünk. Kicsit hitehagyottan mentünk tovább, /ráadásul időközben beléptünk a Sesto Dolomiti Nemzeti Parkba/ hátha lesz valami hely, ahova a sátrat letehetjük, végül a keresést, siker koronázta. A főúttól balra, egy kaszáló közepén álló szénatároló mögé vetettük be magunkat, úgy, hogy az útról ne lehessen látni. A hőmérséklet már jelentősen csökkent, hiszen 1.100 m felett jártunk, San-Candido előtt kb. 5 km-rel. A töksötétben olyan lényegtelennek tünő dolgokkal, hogy magánterület, gépek, szerszámok szanaszét, tulaj háza látótávolságban, egyikünk se foglalkozott, aludtunk, mint akit fejbevágtak.
Reggel hat felé hangos traktorzúgásra ébredtünk, az volt az első gondolat, ami átfutott a fejemen, hogy lebuktunk, itt a paraszt és kezdi a kaszálást. Kicsit meg is ijedtem, vajon észleli-e, hogy ott vagyunk, nehogy átmenjen a sátrunkon. Na, nem a Cobranco vásznát féltettem – persze azt is -, de sokkal jobban az életem.
Aztán kilestünk a szétzippzárazott bejáraton és nem láttuk a zaj forrását, így hirtelen nagy kő esett le a szívünkről, ami a Dolomitokban nem szokatlan esemény, mármint, hogy kő esik le valahonnan, mert a sziklák erősen erodálódnak. A nyíláson betódult a hideg, de már a szemünkből az ijedtség rég kiverte az álmot, és éberen próbáltuk megfejteni mi is történt odakünn. Cobranco kisettenkedett terepszemlét tartani, majd pár pillanat alatt összeállt a kép: a tőlünk kb. 150 m-re lévő folyó és fasor túlsó oldalán járt fel, s alá a traktor, nem azon a kaszálón, ahova mi a sátrat este leraktuk. Tulajdonképpen nem volt váratlan a művelet, mert már este is konstatáltuk, hogy nagy a fű és a telek felén már kaszálás nyomai látszódtak, de szerencsére a „mi” parasztunk nem izgatta magát. A hirtelen ébredést hirtelen pakolás követte volna, ha nem lett volna minden csupa-csupa víz, köszönhetően a reggeli bőséges harmatnak.
A várható időjárás sok jóval kecsegtetett, hiszen kék ég és szikrázó napsütés látványa fogadott, ahogy a sátorból kikászálódtunk, viszont indulásról csak a sátor száradását követően lehetett szó. E kissé hosszúra sikeredett ébredési híradó után lássuk, mi volt a napi terv.
Tehát: elérni Innichen/San Candido települést és innen DK irányban az SS52-es úton haladva leküzdeni a Kreuzbergpass/passo Monte Croce hágót (1.636m), majd St. Stefano di Cadore után az SP465-ös úton haladva átkelni a Sella di Razzo hágón és először az SP33, majd az SP73-as úton elérni idei túránk Olaszországi szakaszának legkeletibb települését Ampezzo-t (560m). (Nem keverendő össze Cortina d’Ampezzoval, az kb. 50 km-rel nyugatra található.)
Cobranco kerékpáros órája is megijedhetett a traktor hangtól, vagy a hideg nem tett jót neki, mert nem nagyon akart semmit mutatni a fontos adatokból, csak azt a szöveget írta ki, hogy „low battery”. Nem hogy pótelemet (CR2032) nem hoztunk, még a kolbász is a kocsiban maradt. Az ébredéskori 7 C-os levegő, indulásra már őrült magasságokba /13C-osra/ melegedett, de azért sikerült az összes meleg ruhát magunkra rángatni, mivel egy rövid gurulással kezdtük a napot, addigra az óra is felébredt.
Öt km után értük el Innichen/San Candido-t, ahol gyakorlatilag 3/4 nyolc körül még csak 1-1 ember lézengett a sétálóutcán (a két nyelven kiírt városnevek oka az, hogy már megint Dél-Tirolban jártunk, mint az előző túráink közül néhányban). Itt rövid tanakodás után kitaláltuk, merre kell tovább mennünk és a tettek mezejére, – illetve a pedálra – lépve elindultunk Sexten/Sesto felé a Sesto folyó völgyén. (Jó, ötletes elnevezések, mindent egyformán hívnak, ez kicsit olyan, mint nálunk az izé.)
A völgybe kanyarodva, rövid idő után a reggeli „egészségügyi séta” után lefejtettük magunkról a „sí nadrágot”, meg az egyéb fölösleges ruházatot, mert a hőmérséklet kezdett barátságos értéket felvenni. Már éppen az éhenhalás szélére értem – hiszen biztosan nem ettem már, vagy húsz perce -, de szerencsére beértünk Sextenbe és megtaláltuk az optimális reggeliző helyet, ahonnan pompás kilátás nyílott a Dolomitok csipkés 3.000 m-es csúcsaira.
Reggeli után jó kis meredek (10% körüli) úton haladtunk a hágó (Kreuzbergpass) felé, ami egyben a tartomány határ is volt. Az út ezután egy kissé megenyhült (5-6%) és kellemes hátszélben értünk fel a hágóra, ahol jobbról néhány csipkés csúcs tekintett le ránk. (A teljesség igénye nélkül: pl. Croda Rossa 2.965m; Cima Undici 3.092m; Cresta Zsigmondy 2.998m; Monte Popera 3.046m; Monte Giralba Di Sopra 2.995m ) és még sorolhatnám, de valószinűleg úgysem érdekel senkit.
Innentől lefelé vezetett utunk, beléptünk Veneto tartományba, így elmaradtak a kétnevű települések, már szín olasz területen jártunk. Csak most nézem, milyen jó hosszú szöveget írtam és még semmi nem történt, nem volt probléma, pedig majd lesz, ezért arra kérlek kedves olvasó, küzdjél tovább!
Mintegy két km gurulás után egy jobb kanyarban, a baloldalon csodálatos vízesés látványa húzta meg a féket. Megállás után visszasétáltunk és közelről szemügyre vettük a vörös sziklákon lefelé zúduló víz okozta párán megjelenő szivárványt.
Alig haladtunk ezután néhány percet és már megint, muszáj volt megállni Dosoledo település után, mivel csodálatos kilátás nyílt visszafelé az elhagyott hegyek, illetve az előttünk álló út irányába. Az út lejtése kellemes 5-6% lehetett, így erőlködés nélkül haladtunk a következő kihívás felé. Dél felé értünk St. Stefano di Cadore településre, ahol bevásárlást terveztünk, -mivel innen már csak hegyek lesznek települések nem- mert mérete alapján elvárható volt nagyobb, önkiszolgáló bolt előfordulása. A megérzés nem is csalt, kisvártatva találtunk egy nagyobb boltot, ahol az ital tartalékokat feltöltöttük, és ha már találtunk egy kis árnyékot és asztalt, akkor meg is ejtettünk egy kis evést és ½ egy körül már indultunk tovább. A város egy derékszögű völgyben terült el, – melyet óriási hegyek öveztek – ahová észak felől érkeztünk és kelet felé hagytuk el, a Piave folyó mentén. Csak mentünk és vártuk, hogy hol kell jobbra kanyarodnunk az SP465-ös útra. A hőségtől és az ebéd utáni vérmentes agytól kissé bágyadtan haladtunk, mikor úgy kezdtük érezni, mintha nem stimmelne az irány. Ekkor már egy kútnál frissítettük magunkat Campologno-ban, amely településen kellett elkanyarodnunk a Frison völgyébe. Visszakanyarodtunk és megrökönyödve észleltük, hogy kitettek az olaszok egy terelő út táblát, amin értesítették az arra járókat, hogy az SP465-ös út lezárva behajtani tilos, jó-jó, de mi arra akartunk menni, erre az esetre semmi terv nem készült, mert nem készülhetett. Cobranco meginterjúvolt egy hölgyet, aki szerint kerékpárral járható lesz az út, de lesz benne makadám (murvás) rész is. Na ezen felbuzdulva nekivágtunk a lezárt útnak és bíztunk benne, hogy a helyi erő jó információk birtokában volt, illetve jól ítélte meg a fizikai képességünket, akkor, amikor bringával járhatónak ítélte az utat.
Az út eleinte házak között vezetett, majd mikor ezek elmaradtak, akkor kettesben maradtunk a vad égbetörő sziklákkal szegélyezett, töredezett úttal, ami mellé biztos, ami biztos újra kitették a mindkét irányból behajtani tilos táblát és a „strada chiusa” feliratot, ami az útlezárás olasz megfelelője.
Nem sokat teketóriáztunk, mentünk tovább és az aszfaltos út egyre inkább porossá, kavicsossá kezdett válni, a hegyoldalról lemorzsolódó kőzetek miatt. A hőmérséklet a grillsütők belsejét idézte, a meredekség, pedig hirtelen 10-15%-os értéket ért el, szerencsére nem túl hosszú szakaszon, de azért kínlódtunk rendesen a nagy pakkokkal. Egy rozsdás- Mussolini korabeli – vas hídnál találkoztunk két hölggyel és egy gyerekkel, ők is megerősítették, hogy az út kerékpárral járható. Persze járható, de az előző emelkedő tetejére már 160-170-es pulzussal mentem fel, innen már nincs feljebb, legalábbis számomra. Mikor egy kicsit könnyebb lett az emelkedő, vagy megálltunk fújni egyet, rögtön élvezni lehetett a Holdbéli vad tájat, ahol kicsit idegenül hatottak a fák, de hát istenem a sci-fi filmekben sem sikerül mindig élethűre a díszlet.
Az út mellett bő vízzel hívogatott a Frison, hogy nyugodtan mártózzunk meg benne, én a szirén énekre hallgatva megpróbáltam és jelentem sikerült 2,63 mp időt benne töltenem/egyéni rekord!!/, igaz a lélegzet bennszakadt. Valami hihetetlenül fagyos volt a negyven fokos levegő ellenpontjaként, de nagyon jó felüdülést nyújtott, mint szauna után a lékbe merülés valamelyik Finn tóba, a becsült hőmérséklete 2/13 körül lehetett (ha valaki nincs tisztában ennek a mértékegységével, akkor a kérdezze meg bátran Cobranco vendégkönyvében).
Apropó,hamár Cobranco,ő is bevállalta,kicsit rutinosabb az alpokbeli jeges vizben való mártózásban,de az önfeledt lubickolás neki sem ment.
A csipkés, málló sziklák a szűk völgyben kb. 1.000 méterrel magasodtak fölénk és tudatosították bennünk, hogy igen apró pontok vagyunk a természet méretes térképén.
Miközben haladtunk, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy lassan neki fogunk menni a szemben lévő hegynek, de az út vonalvezetését nem láttuk, mígnem egy igen formás kis szerpentin csoport kezdett kibontakozni.
Tizennégy darab 180 fokos visszafordítót tartalmazott a bébi szerpentin, melynek egyenes szakaszai 50-60 m hosszt érhettek el. A tetejéről lélegzet elállító panoráma bontakozott ki észak felé a kanyon horizontjában.
Az élvezetes kanyarok után elérkeztünk egy kis kápolnához, ahol – kihasználva az árnyékot – megebédeltünk. Ebéd után kezdetét vette a szívás, először az út kezdett átváltozni murvássá, majd sziklássá, ezután a meredeksége is olyannyira megnőtt, hogy egyre jobban hasonlítottunk várandós anyukákra, ugyanis a tekerhetetlen meredeken már tolási fájásaim lettek. Annyira sziklás, vízmosásos lett az út, hogy tolni sem volt egyszerű. Egyetlen óriási előnye volt a behajtani tilos táblának, mégpedig az autó-forgalom majdnem teljes hiánya. Összesen 1 db autót láttunk menni, de azt kétszer, mert miután elment, visszajött. Ez az autó is egy Fiat Cinquecento 4×4-es volt, a vízmosásos szakaszon. A sofőr először integetett, lelassított, csodálkozott, majd gratulált és mutatta, hogy már csak 1 km van hátra, mit ne mondjak igen jól eset, már csak ennyi, de végül majd’ két km lett belőle, és hirtelen normális út kezdett kibontakozni, itt vége lett az SP465 jelűnek. Egy útelágazásba érkeztünk, ahol nekünk jobbra kellett menni, Ampezzo irányába.
Az utunk még mindig felfelé vezetett, hiszen itt kb. 1.500m magasan járhattunk, a tervekben 1.720m körüli hágó magasság szerepelt (Sella di Razzo). A táj megváltozott sűrű fenyves erdők mellett hajtottunk, a távolban persze megmaradtak a csipkés hegycsúcsok.
Nagyon szép látványos útszakaszon értünk el egy újabb elágazást, ahol balra kanyarodtunk egy nyitott sorompó alatt és már kezdett a hágó gyanússá válni hiszen 1.720m-en voltunk, de az út tovább emelkedett. Újabb és újabb csodálatos hegyek völgyek tűntek fel, de a hágónak még nyoma sem volt, egyszer aztán úgy éreztük, na megvan (1.790m). Innen az út már lefelé vezetett, de táblának nyoma sem volt. Azért csináltunk néhány fényképet és útnak indultunk, mert mára még volt néhány km hátra. Indulás után rövidet gurultunk, majd újra emelkedő és 500m megtétele után meglett a tényleges hágó is 1.800-en a Sella di Rioda, ugyan ez nem a tervezett nevű volt, Cobranco csak annyit mondott: nembaj,a hágó az hágó, de azért örültünk, hogy végre tényleg megérkeztünk a mai napi csúcsra.
Úgy jártunk, mint az angol filmben „Az ember aki dombra ment fel és hegyről jött le” címűben a főszereplő. Mi a Sella di Razzo hágóra mentünk, de a Sella di Riodára értünk fel hm, ez se rossz és még építenünk se kellett, de tény, hogy 80m-rel magasabb lett, mint amire előzetesen számítottunk, bár eredetileg is hegy volt és nem domb.
Innen már tényleg lejtett, mit lejtett, úgy ment lefelé az út mintha spórolni kellett volna az építőknek az aszfalt mennyiségével, a tábla tanúsága szerint 18%-os lejtő következett. Még a gurulás megkezdése előtt perceket gyönyörködtünk, a lélegzet elállító panorámában, körben csipkés hegyek, sziklák, ahová utunk vezetett ott sűrű mélyzöld fenyvesek és egy égszín-kék tó a Sauris látványa vonzotta tekintetünket.
Gurulás közben is volt lehetőség a nézelődésre, mert a forgalom továbbra is gyér volt, bár az út éles kanyarjai miatt időnként magunk elé is kellett tekingetni, de összességében nagyon szép látványos ereszkedésben volt részünk.
Először lakott településsel (Sauris di Sopra) 1.400m magasan találkoztunk 18:00 felé, az előző dél körül volt Campologno, ahol alig találtuk meg a lezárt SP465-ös utat. Sopra után látványos szerpentinen gurulva jutottunk Sairis di Sotto-ba (1.200m), majd az 1.000m-en lévő Maina településre, mely közvetlenül a tó partján terült el. A feliratok kétnyelvűnek tűntek, de az olasz alatti betűösszetételek semmi eddig ismert nyelvre nem hasonlítottak, Cobranco információi szerint ez a ladin nyelv lehet, ami a svájci reto román nyelv rokona , mindenesetre igen érdekesnek találtuk, hogy a 21. században Európa közepén létezik ilyen. A tó színére nagyon nehéz jelzőt találni, mert már elhasználtuk az összeset, így most önkényesen tündér-kéknek nevezem, remélve, hogy az olvasó hasonló szépséget képzel el, mint amit mi láttunk.
A videó nem adja teljesen vissza a valódi színt, de támpontnak jó. A tó partjára fürdési céllal nem lehet lejutni, de mi találtunk egy bonyolult lejáratot (egy ipari létesítmény romjain keresztül), ahol aztán letettünk a mártózásról, de látványnak szép volt, mivel innen már rá lehetett látni a völgyzáró gátra, ami a 40-es években épült és akkor Európa második legnagyobb ilyen jellegű létesítménye volt. Végül a gáton átgurultunk, bár az utunk nem arra vitt, csak kíváncsiságból megnéztük a tó a túlsó oldalát is 3km hosszon. Itt eleinte nedves gyéren kivilágított alagútban vezetett utunk,olyan volt mint valami karbonkori barlang,
majd feltűnt a tó és a kellemes gerinc-úton még haladtunk mellette 2km-t, és amikor emelkedni kezdett, visszafordultunk eredeti irányunkba.
A tó felszíne 1.000m körüli magasságban volt, az e napi úti cél, Ampezzo pedig 560m-en, tehát újabb jó kis lejtőzés várt ránk. A lejtő első része szintén alagútban vitt, ahol hamisítatlan macskakő rázta le vesekövünket, de 1-2 autó kivételével forgalommentesen teltek a km-ek. Az alagútnak az volt az értelme, hogy így legalább járható maradt az út, ugyanis kint égbetörő hegy derekánál vezetett az út és ahogy a Dolomitokban illik – a nyomokból ítélve – mállott, pergett a szikla rendesen és a kinti úton kb. 1 m magasan állt a törmelék.
A tó kifolyója a Lumiei hihetetlen mély szurdokban, az szintje alatt 100-200m-rel haladt, igaz nem volt nagyon bővizű/legalábbis most nem/.Innentől az út szinte csak alagutakban ment,a kéklő égre csak akkor pillanthattunk fel,mikor néhány perc erejéig álsuhantunk a folyón,persze, a lábremegtető mélység feletti viaduktokon át.
A lassan lenyugvó nap fényei, bágyadt lepelként kezdtek ráborulni a mogorva sziklák csúcsaira, lenyügöző látványt produkálva.
Az alagutak 800m-en szűntek meg, innentől a szurdok kissé kiszélesedett és a formák is kerekebbek lettek, ahogy haladtunk lefelé. Amikor ¾ 8 körül – amikor megérkeztünk Ampezzoba – azon tanakodtunk, hogy jobbra menjünk-e az elágazásban, mivel holnap is arra kellene mennünk, vagy balra le a városba. Aztán arra jutottunk, hogy balra, mivel a jobbra vezető út mellett nem fogunk táborozásra alkalmas helyet találni/mivel az fut fel egy másik kanyonba/, míg a városban talán igen. Az egész város vagy 1,5 km hosszú lehetett, amit végigjártunk kétszer, de nem nagyon tűnt fel semmi jó hely, míg egyszer csak egy emelkedős utca végén kaszáló-szerűséget fedezett fel Cobranco (persze már gyalogosan), amit szinte teljesen erdő vett körül, „Csak a bejáratánál kell majd vigyázni”– figyelmeztetett Cobranco-„mert a mellette lévő épületből – talán iskola lehet – a portás odaláthat”. Amíg besötétedett, addig megvacsoráztunk és a kialakuló félhomályban, észrevétlenül besunnyogtunk a mezőre és felvertük a sátrat. Most se kellett altató, már durmoltunk is, mint akiket kupánvágtak.