Alpok-dosszié 2. rész /2013. Karintia-Dolomitok/

Előző rész az első 3 nappal

4. nap (2013.08.02. 79 km, 1464m szint)

Az eredeti túraleírás itt olvasható.

Az éjszakát fülledt melegben töltöttük, a hálózsák tetején aludtunk, nem kellett belebújni, dacára az 580 m tenger szint feletti magasságnak.

Az előző reggelen 5-6 Co, míg most 18 Co volt a levegő hőmérséklete, na igen, a Dolomitok északi és déli oldala közötti különbség. Reggel a szikrázó napsütésben tudtuk igazán szemügyre venni a szálláshelyünk környékét, ami egy kis fennsíkon volt Ampezzó házaitól kőhajításnyira, de egy néhány fa szélességű fasor tette láthatatlanná. Az aljnövényzet érdekes fűszeres szagú volt, (nem illatú) de ez éjszaka nem volt különösebben zavaró, ami betudható az előző napi SP465-ös, lezárt, murvás úton folytatott küzdelem fáradalmainak is. A szokásos éjszakai akkumulátortöltés nem alakult valami jól, a GPS-t sikerült ugyan feltölteni, de az egyik kamera akkumulátort nem. Az elmúlt napokban már néhány kívánság megfogalmazódott bennünk, mire is lenne még szükségünk a későbbi túráinkon, amit néhány példán keresztül elevenítek fel : pl. összecsukható szék és asztal, hogy bárhol lehessen étkezni, ahol megéhezünk, vagy még esetleg egy mobil szemetes kosár, egy szintén mobil vízcsap, amiből bárhol lehet vizet vételezni, illetve jó lenne egy mindig kéznél lévő szép kilátás is (ezeket – be kell valljam – én gondoltam ki), így nem kellene éhen halnom, amíg nem találunk egy – Cobranco minden igényét kielégítő – étkezőhelyet. A következő ötlet: a hátsó csomagra felgurtnizható takarítónő, vagy legalább akkumulátoros porszívó, a sátor kevesebb munkával járó takarításához. Ezek az ötletek nem pszichotróp, vagy hallucinogén szerek hatására jutottak eszünkbe, hanem valószínűleg az előző napi napszúrás mellékhatásaként. Aztán amikor elmúlt a hatás, be kellett látnunk, hogy ezek az eszközök igen súlyosak lennének (főleg, a mindig kéznél lévő szép kilátás, vagy a takarítónő), emiatt lemondtunk ezek későbbi hasznosításáról.
A hosszúra nyúlt bevezető után lássuk mit is írt az erre a napra elrendelt szent úti terv:
Ampezzót az SS52-es úton nyugat felé elhagyva Lorenzago Di Cadore települést érintve elérni a Lago Di Santa Caterina-t (Szent Katalin-tó) és tovább haladva, ha sikerül, akkor a Misurina-tavat is megnézni, ha ezt nem sikerülne, akkor opciós program a Piave szurdokban, közben persze útba esik néhány, – kisebb-nagyobb – hegymenet is.
Reggel a legfontosabb terv a bevásárlás volt, mert – ez a nap péntek lévén, közeledve a hétvégéhez – szükségessé vált a készletek feltöltése. Erre a legkézenfekvőbb megoldást Ampezzo kínálta, ahol már előző este – a táborhely keresése közben – feltérképeztük a boltokat, bár a többes szám nem indokolt, mert csak egyet találtunk. Reggel ez amúgy is a menetirányba esett, így sikerült minden szükséges dolgot megvásárolni, reggel 8 óra körül.
Már indulás előtt konstatáltuk, hogy az időjárás továbbra is jónak tűnik, és ha lehet fokozni, akkor mondatnám, hogy az időjárás jobban teljesít, itt olasz-honban.

Az égen sehol egy felhő, kellemes volt a hőmérséklet, de a távolban enyhe pára látszott, ami előrevetítette, hogy fülledt meleg várható. Ha lehetne válogatni, akkor inkább a nagy meleget, mint a hideg esős időt választanám, de persze nem lehet, eszi, nem eszi, nem kap mást a túrázó. /Persze a rend kedvéért tegyük hozzá, hogy Cobranco megint olyan profin belőtte a jó időt, hogy ez már sorrendben a negyedik nap volt amikor még mutatóban sem láttunk egyetlen felhőt sem./
Mivel a város egy völgyben terült el, így rögtön indulás után hegymenettel indítottunk, aminek meredeksége 5-7% között változott. Alig haladtunk 3 km-t, amikor jobb oldalon a hegyoldalban láthatóvá vált a Passo del Pura hágóút szerpentinjére vezető meredek emelkedő. A hágó túloldalán legurulva a Sauris tóhoz lehet lejutni/vagy fel…?/, ahol előző nap jártunk, amikor a völgyzáró gáton átkerekezve, néhány alagúton átmentünk, és éppen ott fordultunk vissza, ahova ez az út vezet.

A korai idő ellenére nagyon meleg fülledt időben tekertünk felfelé, nem győztük a folyadékot inni, persze én a megállásokat kihasználtam evésre is, mivel nekem nincsenek tartalékaim, így kénytelen vagyok félóránként-óránként valamit enni, azért, hogy a reggeliig ne haljak éhen. Hét km – Bükkre emlékeztető táj (Miskolc-Eger közti út)– után értük el a Cima Corso (segéd) hágót, GPS szerint 863 m magasságban, bár a táblára az olasz testvérek azt írták, hogy 905/832 m. Ennek a sok számnak az értelmezése – éhgyomorra – problémát okozott, bár lehet, hogy nem csak az alacsony vércukor szint okozta az értetlenségünket, hiszen a neten rákeresve sem találtam magyarázatot rá. A helyszínen – persze nem teljesen komoly felvetésként – felmerült, hogy a 905-ös mérőszám az yardban van, míg a 832 az méter, de itthon utána számolva nem teljesen stimmel. Akkor felelne meg a mi logikánknak, ha 910/832 m lett volna. Ha valaki tudja a megoldást, akkor legyen oly’ kedves és írja meg. Persze, ha „tényleg” a yard a magyarázat, az felveti a következő kérdést : oszt mér van yardba’ ?

A „segéd” hágón átbukva kellemes lejtőn folytattuk utunkat Forni di Sotto városának irányába, a kellemességet fokozta a javuló hűtés, a szép látványon és a jó útminőségen túl. Az út a Tagliamento völgyében vezet, mely Olaszország harmadik legnagyobb folyója,bár itt a „gyenge kis erecske” kifejezés is már túlzás volt.
Gurulás közben egy lendületes jobb kanyar után reggeliző helyet észlelve jó nagyot fékeztünk és visszatekertünk egy elhagyott étteremhez, ahol szép kilátás, pad, asztal és árnyék tette komfortossá az étkezést. A reggeli után volt egy kis közjáték, mikor Cobranco kérte, hogy nézzük meg a következő hágó, a Mauria szint diagramját (a megbeszélés értelmében én ezekkel a szint diagrammokkal járulok hozzá a túra sikeréhez). Én kerestem-kerestem, de csak nem találtam még hasonlót sem, sőt volt olyan, ami megvolt, csak fordított irányban. Mikor ez kiderült, akkor Cobranco hangszínének változásából azt következtettem ki, hogy normális emberen kívül sok minden kategóriába beférnék most nála.
Bíró úr kérem, mentő körülményként szeretném megjegyezni, hogy az útirány egyeztetése nagyrészt telefonon és skyp-on történt, – gondolom – emiatt történhetett a félreértés az irányok, helyek tekintetében, kérem vegye ezt figyelembe és enyhe büntetést, vagy esetleg felmentést el tudnék fogadni!Persze rögtön tegyük hozzá,hogy ezek csak poén szinten értendők,sőt –mint ahogy Cobranco meg is jegyezte: „Annál izgalmasabb,minél jobban nem tudjuk,hogy mi vár ránk”
Reggeli után tovább indultunk, de kisvártatva víz-vételező és lónyál-hűtő hely bukkant fel az egyik kanyarban, így megálltunk. Amíg az italok hűltek, (éjszaka jó langyosak maradtak), addig összekötöttük a kellemetlent (borotválkozás) a haszontalannal (várakozás az ital hűtésére). Nem egyszerű feladat a 10Co-os vízzel és szappannal előkészített 3 napos szakáll levágása, a két éves eldobható borotvával, tükör nélkül, emlékezetből. Ráadásul én csak ilyenkor szoktam pengével nekiesni a szőrömnek, normál hétköznap ezt villanyborotvára bízom. Az életlen vas húzott, akadt, de a cél érdekében – mármint, hogy „szépek” legyünk – végrehajtottuk a műveletet. Cobranco, miután felvette a babaprofilt,csak annyit mondott a kormánytükörbe nézve: ”A bünöző-pofa jobban állt”.
Indulás után konstatáltuk, hogy a lejtő még mindig tartott, majd egyszer csak egy 2 km hosszú alagútban hűsültünk, ez is igen kellemes volt (eleinte), ráadásul a jó lejtés hatására ki is pihentük magunkat, de a hideg miatt a hűsölés vége majdnem meghűlés lett. Az alagútból kijövet rögtön begurultunk Forni di Sotto településre, ami eléggé jellegtelenre sikeredett, illetve úgy mondanám,szokványosra. Utána megint emelkedő, majd megint lejtő következett, teljesen vidámparkban kezdtem magam érezni, azzal a különbséggel, hogy itt azért a környezet, a táj látványa kárpótolt a küzdelemért.

Cella nevű településtől már kezdett egyre jobban, a megszokott Alpokra hasonlítani a táj, megjelentek a távolban a csipkés kopár hegyek, bár ahol jártunk, itt még a növények eltakarták a sziklákat. Egyébként ez a Cella, igazi üdülő-paradicsom volt /melyik nem az, ezen a környéken…/, de valahogy mégis más volt, Cobranco kicsit körbe is nézett vendéglátó-fronton,elég lesújtó volt a véleménye, amit ki is fejtett egy röpke szösszenetben a videóban,én addig az italok hűtését dirigáltam fegyelmezetten egy szökőkútnál. Cella után közvetlenül Mauria következett, ahonnan megkezdődött az azonos nevű hágó meghódítása. Az út nagyon látványos szerpentines szakasszal indult, összesen 5 db visszafordítóval, 6,4 km hosszon 330m szintemelkedést küzdöttünk le, ami nem is igazán nevezhető küzdelemnek. Tőlünk dél-nyugat felé – a csodálatosan tiszta, pára mentes időben – pompásan látszottam a Monte Miaron 2.102m magas hegycsúcsai, a látvány annyira lekötötte a figyelmemet, hogy az egyik visszafordítós kanyarban majdnem elmentem egyenesen.

Egyre nagyobb hőségben értük el a Passo di Mauria hágót (ezt már nem „segéd” hágónak könyveltük el) 1.298m magasságban. Ha már Cobranco elégedetlenségének adott hangot reggeli közben a hiányzó szintdiagram miatt, akkor most pótlom ezt, – ami késik, nem múlik alapon – remélem Őt ki fogja elégíteni a látvány.

A hágót elhagyva elég gyatra minőségű úton gurultuk Lorenzago Di Cadore irányába,a szerpentinek egyre csak jöttek, de az éhség már megint jelentkezni kezdett, emiatt kimeredt szemmel vizslattuk az út menti bokrokat, csapásokat, vajon hol lehetne felfedezni alkalmas helyet. Kis idő múlva tábla jelezte a közeli picknick-ező helyet, ahol hirtelen megálltunk. Rövid tanakodás után – dolgunk végezetlenül – tovább indultunk, mert a hely elég jó volt ugyan (asztal, szék, szemetes, víz, szép kilátás, de árnyék sehol, a nap viszont gyilkos sugarakkal sütött a bődületes melegben. Indulás előtt Cobranco megjegyezte, hogy valószínűleg semmi helyet nem fogunk találni, bezzeg, ha itt maradunk, akkor 200m múlva lenne egy tökéletes hely, ezzel én is egyetértettem és jelentőség teljesen bólogattam, majd gurultunk tovább. Alig gurultunk 2 km-t máris – az előző helynél – jobbat találtunk, így megálltunk.

Cobranco kommentálta is a történteket: “az életben vannak még csodák, és hogy Murphy, a törvénykönyvébe ezt beteheti a „kivételek” bekezdésbe”.
Itt kell egy kis kitérőt tennem, és megpróbálom a különböző élet-látásokat összehasonlítani. Az előző kisjelenet kifejezetten a pesszimista szemlélet bemutatására alkalmas, ugye mindenki ismeri ezt, pl. úgyse lesz jó idő, jó hely, nem fog sikerülni. Ugyanakkor az optimista nézet sem fenékig tejfel, gondoljunk csak bele, az ilyen ember az esetek felében csalódik, mert nem jött be a várakozása, bár ez őt nem idegesíti különösebben.
Erre egy jó példa: az optimista nem azt mondja, hogy már nem áll fel, hanem azt, milyen szépen lóg.
Ezzel szemben a pesszimista ember sohasem csalódik, mert ha a negatív várakozás jön be, akkor mondhatja, hogy „ugye én megmondtam”, ehhez még melldüllesztés is dukál. Ha nem a negatív várakozás jön be, hanem egy sokkal jobb, akkor elfelejti mit mondott előzőleg, – borús hangulatban -, vagy letudja annyival, „milyen szerencsés vagyok” és megint dülleszt.
Ez történt a mi esetünkben is, amikor a közelben megtaláltuk a még jobb étkező helyet. Volt árnyékos rész az asztalnál, de csak egy ember számára, így én felfújtam a félig lyukas derékaljat és az árnyékban azon ülve sikerült megebédelni. A „kapkodós” (1óra 18 perc 22 másodperc hosszú) ebédszünet után tovább indultunk az alternatív program átélése felé, mert a helyzetet elemezve Cobranco megállapította, hogy az eredetileg elgondolt mai célt, – a Misurina tavat, -normális időben nem tudjuk elérni és nincs értelme estére felmenni az 1.750 m magasan lévő látványossághoz, mert ott táborozni nem lehet, legurulni nem érdemes, így megnézzük a – szintén előre eltervezett – „segéd” tervben szereplő régiót. Na ezt jól körülírtam anélkül, hogy mondtam volna valamit. Tehát az eredeti terv szerint a Lago Di Santa Caterina partján elterülő Auronzo Di Cadore település mellett tovább haladva felmentünk volna a Lago Di Misurinához, ehelyett megnézzük a Piave szurdokot, majd a Szent Katalin tó mellett is hosszabb időt töltünk, és a környéken vackolunk vagy vacakolunk,ezt majd eldöntjük.
Az ebédelős hely után kb. 1,5km-rel megérkeztünk Lorenzago Di Cadore-ba, majd tovább Cima Gogna településre, itt már a szokásos borzalmas folyamatos kocsisorok haladtak mellettük, csak remélni tudtuk, hogy el fognak fogyni. Addig bambultuk az ebéd utáni hőségben, hogy elnéztük a leágazást,ami,valljuk be nem is volt,mivel a kanyonutat még a térképek sem jelzik,az egyetlen támpont Cobranco memóriája volt,aki ,ha hinni lehet neki,kb 1000 éve járt már itt. Szóval 300m után visszakanyarodtunk a Piave kanyon felé, amit/minő meglepetés/ egyáltalán nem jelzett tábla. Nyilván azért, mert ahogy odaértünk, egy csúnya behajtani tilos tábla fogadott és, hogy az elszánt autósokat megakadályozzák a behatolásban egy nagy vas-sorompó tette nyomatékosabbá a tábla kihelyezőjének akaratát.
Ez, ahogy eddig, most sem tántorított el minket, főleg Cobranco-t, én meg mentem utána és próbáltuk felfedezni, mit is rejtegetnek itt. Cobranco előzetesen elmondta, hogy ez az út az első világháborúban fontos hadiút szerepet töltött be a völgy alját pedig, a Piave folyó uralta.

A sorompót megkerülve behajtottunk a gyatra minőségű útra, ami lepusztult területeken keresztül vezetett a kanyonba, ahova mindjárt egy ipari létesítmény nyitott kerítésén keresztül jutottunk be. A Piave szurdok a legelejétől igen látványos arcát mutatta a kihívásokat kereső vándoroknak, a szélessége kb. 150-200 m lehetett, az út felett az egyik oldalon 800, a másik oldalon 1600m-rel emelkedtek a hegyek, a folyó jó 100m-rel az út szintje alatt haladt.

 

Az aszfalt elhanyagolt, töredezett volt, olyan mint a bükki erdészeti utakon, de a látvány, az valami fantasztikus. Néhány 100 m után már értettük, mi lehet az oka a lezárásnak, az úton lépten nyomon kisebb-nagyobb – a magasból aláhulló – kődarab hevert, egy helyen 2 m átmérőjű lyuk tátongott, amit egy nagyobb szikla üthetett. Az út a hegyoldalon kanyargott, lent a mélyben békésen lépésben haladt a Piave.Fél füllel hallottam,hogy a hátam mögött Cobranco éppen kiselőadást tart az újkori gátszakadásokról és mindenféle vizi-katasztrófákról a kamerának,ami igen gyanúsan figyelt, lehet el sem hitte amit mond.

Egyszer csak egy bal kanyar után kiszélesedett a völgy és feltűnt egy vízerőmű gátja, valamint a létesítmény udvarán egy autó. Óvatosan, halkan elhaladtunk az épület mellett, és próbáltunk beleolvadni a környezetbe, ami nekem nem nagyon sikerült, hiszen sárga mezt és világos-kék nadrágot viseltem, de ezzel együtt sem vettek észre, így tovahaladtunk. Innentől nem csak szélesebb volt a szurdok, hanem a duzzasztás miatt a látványos mennyiségű piszkos barna színű víz szintje is megnőtt.

A harcias elődök nem csak az út irányába, hanem az út menti sziklákba az útra merőlegesen is alagutakat vájtak, amik valószínűleg hadi célokat szolgáltak. A vadregényes útszakasz kb. 5 km után csatlakozott be a normál SS52-es útba ott, ahonnan jobbra 4,4km-re van az a pont, ahol 2 nappal ezelőtt Santo Stefano Di Cadore-ban bevásároltunk és néhány km után bekanyarodtunk a szintén lezárt Frison völgybe. Most azonban nem erre vezetett az utunk, hanem élesen balra visszakanyarodva rátértünk az SS52-es útra úgy, hogy a Piave szurdokkal párhuzamosan épített, de ellenkező irányba haladó alagútban találtuk magunkat.

Még most is kellemes élményekkel gondolok arra az alagútra – bár általában nem szeretem őket kerékpárral -, mert kellemes hűvös volt odabent, a forgalom gyér, a kivilágítás pazar, ráadásul köszönhetően a jó lejtésnek, jól is haladtunk. Ja az alagút hossza, több mint 4 km, ami azért Alpok szinten sem számít rövidnek. Ahogy kibukkantunk a túloldalon, rögtön beleéltem magam Jancsi és Juliska helyzetébe, mikor a gonosz boszorka bevágta őket a kemencébe. Valami hihetetlen hőségbe jutottunk, mint egy szauna olyan volt. Még egy km-t sem tettünk meg és máris elértük a Szent-Katalin tó dél-nyugati csücskénél elhelyezkedő völgyzáró gátat, amire rögtön fel is hajtottunk.

Eleinte a tó, déli-oldalán vezető kerékpárúton haladtunk a tó feléig (közben egy óvatlan pillanatban, amikor nem jöttek a turisták felhúztam a „fürdőbugyit”), ahol átmentünk az északi oldalra, mert van ott egy település (Auronzo Di Cadore), ahol muszáj megejteni a szokásos hétvégi shoppingolást (már megint, mintha bevásárló körúton lennénk).

A hídon való átkelés közben gyönyörködtünk a Sauris tó színét idéző vízfelületben utána, pedig igen meredek laza murva borítású úton küzdöttünk a nyeregben maradásért, végül fáradozásainkat siker koronázta és sikerült egy SPAR-ban minden földi jót beszerezni (pl. grillcsirke). A tóban nem fürdött senki, – mint később megtudtuk azért – mert az erőmű miatti vízszintváltozás lehetősége okán a hatóság megtiltotta. Nem igazán értem az okot, hiszen 1,5km-re a gáttól nem valószínű, hogy bárkit beszippantott volna, ha az illető nem 1,5km hosszú, de ekkor ott ennek a valószínűségét elvetettem, hogy létezik ekkora termetű ember. A tó végén a tápláló Ansiei folyó befolyásánál újabb híd helyezkedett el, amin sok nemzet zászlóját lengette a szél, köztük a magyart is. Itt már néhány bátor embert láttunk fürödni/az túlzás,lábat áztatni/, de nem tűnt teljesen őszintének a mosolyuk, amit egészen addig nem értettünk, míg mi is bementünk a tóba, illetve itt már a folyóba. A víz irgalmatlanul hideg volt, persze ez nem csoda, hiszen 800m magasság felett jártunk, a folyó nyilván 2-3.000 m magasan olvadó gleccserből származik, és amilyen gyorsan ideér nincs ideje felmelegedni. Ezzel együtt is nagyon jó élményt és felfrissülést nyújtott. Aki még nem próbálta ki a kristálytiszta égszinkék gleccservizben való lubickolást, próbálja ki, igazi kaland, engem Cobranco fertőzött meg,no meg a kényszer /ne feledjük, vadkempinges túrán vagyunk/, szóval, ki nem hagynám.

Fürdés után negyed hét felé indultunk tovább, kb. 2km hosszan murvás kerékpárúton haladtunk a folyó jobb partján, óriási hegyek árnyékában, emberek mindenhol, nem értettük, fél Olaszország itt van, vagy mi?, aztán kiderült, hogy csak a szokásos péntek esti nyüzsi. Majd egy hídon átkelve kimentünk a főútra, ahol gyér forgalomban tekertünk és egyre inkább vacsorázó helyet kerestünk, ahol végre eloszthatjuk a grill csibét. Mintegy 8 km után meglett az asztal, paddal, szép kilátással, ráadásul a környék alkalmasnak látszott éjszakai szállás keresésére is, így megálltunk és kényelmesen megvacsoráztunk, majd elmentem szálláshelyet keresni. Mintegy fél óra bolyongás után visszakullogtam, mert sok ígéretesnek látszó helyről derült ki menet közben, hogy bizony nem jó. Persze a „vérprofi” /Cobranco/ kiszúrt egy lezárt utat és egy hegyoldalban felsejlő romot,szerinte ez megérne egy hegymászást. Így aztán fél kilenc tájban, már félhomályban egy meredek (10%+) töredezett aszfalttal fedett, ipari úton feltekertünk a hegyoldalba, mert lentről úgy gondoltuk, hogy fent lehet számunkra megfelelő terep. Bejött! Némi nézelődés után kiderült, jól gondoltuk és találtunk egy kis, viszonylag síkfelületű, füves rétet, ahová fel is állítottuk a sátrat 1.030m magasságban és már aludtunk is, hiszen másnap is jelentős erőpróba és látványos útvonalak vártak ránk.

5. nap (2013.08.03. 104km, 933m szint)

Mikor reggel fél hét felé kinéztünk a sátorból, a nap már szépen megvilágította a környező hegyeket, csipkés csúcsokat.

Az éjszaka kellemesen hűvös volt,az italok lehültek,aksik feltöltödtek,csak a sátor volt csurom víz.”Soha rosszabbat”-jegyezte meg Cobranco,miközben körbepásztázta a tekintélyt parancsoló sziklaormokat a kamerával.Ilyenkor folyamatosan süketel közben,amit a legtöbbször én is csak itthon tudok meg,miután megnézem a filmet. A szemben lévő hegy oldalában szemügyre vettük a tározós vízerőmű csövét, ami egészen az út szintjén lévő erőműig vezetett. Nyugodtan nézelődtünk, amikor megjelent egy jóember néhány kutyával, majd egy „Bondzsornó” után meredt szemekkel elment abba az irányba a földúton, amit már este szemrevételeztünk, és megállapítottuk, hogy nem vezet sehova.
Azért egy percig se felejtsük el, hogy szigorúan védett természetvédelmi területen vagyunk, ahol a vadkemping az egyik legnagyobb bűn,a panzió és hoteltulajdonosok szemében, mindenképpen. Ezután összepakoltunk és megindultunk a meredek szerviz úton lefelé, Cobranco meg is jegyezte, el sem tudja képzelni, hogy tudott előző este itt feltekerni,de hát nagy úr a kényszer. Szóval nekivágtunk a következő etapnak. A napi cél a Misurina-tó volt 1.750m magasan, majd tovább Dobbiaco/Toblach település irányába, ahonnan a Dráva völgyén szerettünk volna menni, ameddig eljutunk.
Az 5. napra olasznyelv ismeretem hihetetlen mértékben fejlődésnek indult, hiszen már voltak olyan szavak, amiket meg tudtam egymástól különböztetni, p. FIAT-Ferrari, pizza-piazza, torrente-tornante, és így tovább. Ha nem figyelek oda, a végén még olasz nyelvvizsgát fogok tenni, mire hazaérünk. A viccet félretéve a torrente szót az olasz az időszakos vízfolyásokra használja, míg a tornante jelentése: hajtűkanyar, pl. a szerpentinen lépten-nyomon kiírják. Itthon kipróbáltam a „G” fordítóját és üzenem nekik, van mit még reszelni rajta, ugyanis a torrente szót az olasz fordítója nem ismeri, pedig az olaszok igen, sőt már én is, és ha hozzászámoljuk az idióta luzer-zsarut a filmből, akkor még spanyolok is.
Induláskor még felfért a harisnya és a hosszú ujjú felső, mivel a szállás 1.030m magasan volt, ami a mi Kékesünk magasságának felet meg. Indulás után kiszámoltuk mi vár ránk a tóig és úgy tűnt semmi különös, 12km alatt 800m szint, ami még megrakott kerékpárral sem számít fakírhágónak. Két-három kilométer után már csak a rövid ruhák maradtak rajtunk – a hőmérséklet gyorsan emelkedett, – viszont feltűnt, hogy a várt meredekség elmaradt, az utunkat balról a Marmarole hegység gerince kísérte.

Az út első 4-5km-ében csak 120m szintet emelkedtünk, ami előrevetítette, hogy a tóhoz közeledve, bizony erősen kell majd küzdenünk. Igen jól jött volna a szint diagram, amit én nem jól vadásztam le a netről. Közben azt latolgattuk, hogy megálljunk-e reggelizni, vagy éhgyomorra (csak Cobranco, mivel én idáig már 2x ettem,csak ezt jól titkoltam) vágjunk neki a meredekebb résznek. Ahogy haladtunk, a látvány megint nagyon ütős volt, kék ég, csipkés és fenyőkkel borított hegyek látványa váltakozott. Az út az eddigi nyugati irányból egy nyújtott negyed körrel északira fordult, és közben a meredekség is folyamatosan emelkedett. Közben rájöttünk, hogy amit 12km-nek számoltunk, az valójában majdnem 15km lesz, de közben már út felét megtettük, miközben 1.150m-re jutottunk fel és még 600m szint volt hátra 7,5km-en. Ezen a részen már 5-6% volt a meredekség, majd ahogy kijöttünk egy kanyarból, hirtelen megláttuk a 12%-os táblát és innen igen kemény lett a reggeli előtti menet. Itt eldőlt, hogy nem érdemes megállni, mert teli gyomorral nagyon nehéz lenne, hiszen a vér nem jó helyen tartózkodna.Az ég közben olyan pofátlanul kezdett kék lenni,hogy már a hegyek is belekékültek.

Egyre több országúti kerékpáros ért utol minket, mutatós mezekbe öltözve, nekem az, az enyhén túlsúlyos fickó tetszett, aki túró-rudi mintás mezben nyomta (a Tour de France hegyi pontversenyben vezető versenyzőnek járó trikó, fehér alapon nagy piros pöttyök), mivel úgy ítéltem meg, jó adag önbizalma lehet, hiszen a hegyimenők nem éppen ilyen alkatúak. Persze nem akarok rajta élcelődni, mivel elég jól ment felfelé, így Ő is, mint minden bringás kiérdemelte a tiszteletet, nálam biztosan. Közben az út kétfelé ágazott, nekünk jobbra kellett tartanunk, míg a balra vezető irány Cortinába vezetett (az elágazás 1.624m-en volt). A tóhoz vezető úton többször megálltunk nézelődni, pihenni, (én enni, inni), kicsit szét is szakadtunk, Cobranco lemaradt, filmezett, pofázott, ahogy szokott. A tó előtti út 1km hosszan nyíl egyenesen vezetett,

jobb oldalon a hágók mellől elmaradhatatlan marhák kérődztek.Szóval a Misurina-tó ,…balra a Kristály hegység sziklái a nevükhöz méltó látványt nyújtottak, míg szemben a Lavaredo hegység égbetörő csipkés szirtjei kísértek (Tre Cime di Lavaredo/Drei Zinnen/három csúcs). Már messziről látszott a parton álló, óriási  sárga színű szálloda tömbje,

és amikor a felértünk a víztükörhöz, akkor vált láthatóvá a többi, 9 szálloda a parton, információk szerint összesen 500 ággyal.

Ez nem is csoda, hiszen a fekvése csodálatos, körben 3.000m-es hegyek veszik körül, ahol szuper túrákat lehet tenni a kiépített utakon.

A keleti oldalról nem volt még szó, itt a Cadini-szirtek néztek le rá, ahová sífelvonók is visznek fel a gyalogösvényeken kívül. Ráadásul az alacsony páratartalomnak köszönhetően hatékony gyógyhely az asztmások számára.
A víz, nem az eddig megszokott türkizkék,

hanem a zöld színében pompázott, körben a partot szálfa termetű fenyők keretezték. Mi megpróbáltuk jobbról megkerülni a murvás ösvényen a tavat, de ez nem bizonyult könnyűnek, mivel a népek nagy számban tették tiszteletüket, lévén szombat, másrészt főszezon,harmadrészt időnként séta-kocsikázásra kialakított puccos lovas kocsik jöttek szembe.

Az út melletti kis pihenőben végre megreggeliztünk – 11-kor! -, ami közben engem kinézett magának néhány koromfekete, – sóhiányos – pillangó és az egész reggeli időt rajtam töltve lenyalták a bőrömet az órarúgó-szerű szívó szájszervükkel, el sem lehetett őket zavarni (Cobrancora ügyet sem vetettek, lehet, hogy Ő hatékonyabban fürdött tegnap). Azóta sem tudom, minek nézhettek, illatos virágnak biztosan nem, talán büdöskének.
Reggeli után körbekarikáztunk, kerülgetve a turistákat – akárcsak otthon, Húsvét hétfőn a Bükkben – és megállapítottuk, amit eddig is láttunk, hogy ez bizony nagyon szép látványt nyújt.

A vízi-biciklik mellett nagyobb szerkezetek is voltak a vízen, pl. hínárkombájn, ami a tó északi részén próbálta a vízinövényeket ritkítani. Sajnos tovább kellett indulnunk, pedig még jó lett volna a látványt magunkba szívni, de vártak az újabb élmények. A Col Sant’Angelo hágót „megmászva” (a tó felett mintegy 3m-rel), elindultunk Dobbiacco/Toblach irányába, a tervek szerint fürdésekkel fűszerezett gurulással egybekötve. Mintegy 6,5 km látványos gurulás után egy „T” elágazásban jobbra kanyarodtunk és egy murvás kerékpár-úton gurultunk tovább, ami előző életében lehet, hogy kisvasút nyomvonala volt/utólag kiderült,hogy tényleg/. A minősége nem volt tökéletes, mert nagyon laza és nagy kavicsokat tartalmazott, ami a kereket helyenként megvezette, így erősen kellett kapaszkodni a kormányba, Cobranco előttem úgy szlalomozott, farolgatott fél kézzel a kamionsúllyú bringamonstrummal,hogy a hideg rázott. Néhol az nyomvonal,úgy tünt,minha a patak medrében vezetne.

Az elágazástól kb. 1km-re feltűnt a következő célpont a Lago Di Lando/Dürren-see, ami egy 1.400m-en fekvő türkiz-zöld tó, melyet óriási hegyek vesznek körbe, ráadásul délre kb. 5 km távolságban 3.000 m feletti csúcs és gleccser integetett felénk. Az természetes volt, hogy ki fogjuk próbálni a tóban való fürdést. Vadregényes és körmönfont úton közelítettük meg a tó ÉK-i oldalát, ahol földből feltörő jéghideg forrásokat, gejzirszerű objektumokat,patakokat kerülgetve és keresztezve értük el a partot, ami igen lapályos, hasonlóan a Balaton déli partjához, tehát a mélyülése enyhe volt. A hőmérséklete is hasonlított a Balatonéra, igaz annak január 15.-i hőmérsékletéhez. A vízben átlagnál hidegtűrőbb emberi egyén mintegy 32-33 másodpercet tudott tölteni szívgörcs veszélye nélkül, de a hőség miatt nem lehetett kihagyni (Cobranco nagyon hideg-tűrőnek bizonyult, mert Ő, több mint 1 percet volt benne,saját bevallása szerint ez már a „majdnem” egyéni rekordja volt,de nem tünt őszintének a mosolya.).

Fürdés után az útra történő visszajutás, talán még nehezebben ment, mint a part elérése, mert a laza kavicsos ösvény most emelkedett, amin a tolás is nehezen ment, de azért megoldottuk. Folytattuk a gurulás a Toblach-i tavat célba véve, ahol újabb fürdést terveztünk. Egy darabon a murvás a kerékpár-úton haladtunk,ami hemzsegett a sok bringástól,főleg montisok száguldoztak a szélrózsa minden irányába/-ból/, majd, mikor már nem bírtuk a rezgéseket, csúszkálásokat, kimentünk a főútra, ahol kellemesebb haladásra számítottunk, mivel a forgalom nem volt jelentős.

Valamivel több, mint 3 km gurulás után megálltunk egy I. világháborús temető/emlékhelynél, ahol jelentős számú magyar fejfát találtunk, itt 145 magyar katona nyugszik. Minden magyar kopjafára – gondos kezek – nemzeti színű szalagot kötöttek.
Innen tovább indulva hamarosan elértük a Toblach-i tavat, ami 1.250 m magasan fekszik,szavakkal leirhatatlan hegyekkel körbevéve

mi persze megpróbáltunk körbe menni a parton futó gyalogúton, ahol a gyalogosok kissé furcsa pillantásokat vetettek ránk, valószínűleg amiatt, mert kerékpárral nem lehetett volna behajtani.
A tó jelentős állatállománnyal rendelkezik: madarak, békák, egyebek, ahogy az ösvények mellett elhelyezkedő ismertetőkből megtudtuk.Be is támadtunk egy kiépitett mad-megfigyelőhelyet,de madár hiján/mivel,nem akkor volt szezon/búskomoran továbbálltunk. A fürdést is megejtettük,noná! – a nagyon tiszta vízben – de a hőmérséklete nem volt jelentősen magasabb, mint a Lando-tóé.Cobranco elkokettált itt egy helyi/Bruneck-i illetőségű/ bringással,aki a Balatonról több információt tudott,mint a néhány km-re található Dráva-forrásról,konkrétan fogggalma sem volt,hogy merre van,úgyhogy fájó szívvel indultunk tovább, Dobbiaco irányába, amit néhány perc gurulás után fél három körül el is értünk.. Innentől a Dráva völgyén szerettünk volna az autóig gurulni,de ez már egy másik történet…illetve még ugyanez,csak most tartok egy kis pihenőt….

Jaah igen, van SLIDESHOW is, ne feledjük!!

Szóval:
5. nap második fele (2013.08.03. 64km)

Fél három körül indultunk Toblach/Dobiacco –n keresztül a Dráva irányába. A valamikori vasútállomástól indult a Drauradweg, ekkor a magasságunk a GPS szerint 1.228m volt. A városból kiérve látványos, kellemes úton gurulgattunk az enyhe lejtőn, néha íves kanyarok törték meg a nem létező egyhangúságot. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a fejünk felett, legalább száz holló éktelen zajjal kering, meg is álltunk megnézni a jelenséget. A tovább indulás után egy lendületes lejtőn legurultam, majd szokás szerint hátra sandítottam jön-e Cobranco, de sehol senki.
Mivel a fülem alakja nem túl jó aerodinamikailag, így a fülkagylóm mellett turbulensen áramló levegő által keltett zaj okán nem érzékeltem a mögöttem lezajlott történéseket, és sajnos hátra pillantóm sem volt (akkor, még!), emiatt Cobranco-t elhagytam. Történt már ilyen, volt gyakorlatom a helyzet kezelésében, bevált módszert alkalmaztam, ún. várakozást. Egy idő után eluntam magam, nem értvén, hova tűnhetett a kamerás ember, így megfordultam és elindultam, az 5% körüli emelkedőn vissza. Amikor a feléig eljutottam, hirtelen feltűnt Cobranco és 40 körüli tempóban elhúzott mellettem és erősen furcsállta, miért megyek az ellenkező irányba, mint ahogy kellene. Hát, mert türelmetlen vagyok. Rövid, néhány km gurulás után értük el Innichen/San Candido települést, ahol a 3. nap reggelén már jártunk, innen kanyarodtunk anno az SS52-es úton DNY-i irányba. A 2,5 nappal korábbihoz képest annyi volt a változás, hogy akkor a főúton haladtunk, most pedig a domboldalban futó kerékpárúton, ami a vasút és főút felett haladt. A vonalvezetése kilátás szempontjából optimális volt, hiszen jobbra alattunk terült el a Puster völgy, a háttérben a Dolomitok északi gerincének csipkéi szúrták az eget.

A nagy nézelődés közepette egyszer csak odaértünk ahhoz a kaszálóhoz, ahol a 2. éjszakát töltöttük és megállapítottuk, hogy a paraszt, azóta sem vágta le a füvet. Rögzitettük, hogy valószínűleg olasz és nem osztrák ősei lehetnek az ember fiának. Közben a nagy hőség miatt már kezdtünk kiszáradni és igen jól jött volna egy jéghideg vizet szolgáltató valami. Találtunk is az út mellett egy kiépített csurgót, ahol hideg/meleg víz volt. (inni meleg fürödni meleg). A megmaradt itókákat próbáltuk hűteni, amikor a semmiből (valószínűleg egy csillag-kapu lehetett a közelben) hirtelen 10 „goauld” került elő és úgy jártunk, mint Afrikában a gnu-csorda a pataknál, amikor megjön az elefántcsorda, tudni illik, nem jutott több víz, így inkább tovább indultunk. Egy – éppen szabad – ebédelő asztalnál kiterítettük a térképeket, hogy egyben lássuk a hátralévő távot, ami nem tűnt soknak, úgy 85cm-nek. Sajnos az asztalt nem használtuk a rendeltetésének megfelelően, pedig már kezdett rajtam az alacsony vércukor szint okozta szindróma jelentkezni. Itt megint volt egy intermezzo (jaj de szép olasz szó, újabb a majdnem teljes olasz szókincsemhez), miszerint a Cobranco szándéka szerint költőinek szánt kérdésre én mindig válaszoltam, pedig Ő ezt nem feltétlenül szerette volna. Nem véletlen, hogy válaszolgatok, mivel szabálytisztelő ember vagyok, engem még régi elvek szerint tanítottak arra, – mert én is régi vagyok -, hogy ha kérdeznek, akkor illik válaszolni. Ezt illusztrálandó álljon itt egy kis történet: Miskolc főutcáján bóklászva egy szembejövő – meglepetésszerűen – megkérdezett tudom-e mennyi a pontos idő, én az órámra sem pillantva mondtam, természetesen tudom és mentem is tovább. Ebből is látszik, hogy nagyon fontos a fiatalkori neveltetés, mert ennek pozitív hatásai felnőtt korban is megmutatkoznak.
Közben átléptük a határt és Ausztriába érkeztünk, bár a környezeten ebből nem látszott semmi, továbbra is tipikus osztrák képét mutatta a környék, szépen nyírt, üde zöld mezők, a meredekebb lejtőkön sötétzöld fenyő keretben. Rövid időre felcseréltük az idilli kerékpárutat, a főúttal, de csak egy kis vásárlás erejéig Silian településen. A beszerzés után erős ellenszélben haladtunk az ismerős környéken, ahol már a 2. napon – egy rövid szakaszon – haladtunk. Újra megcsodáltuk a jó állapotban lévő várat a hegyoldalban és tovább hajtottunk a Lienzi Dolomitok felé, ami felett megjelent egy csúnya pöffenet, ami nem vetített előre sok jót, legalábbis a száraz idő vonatkozásában. Lehet, hogy a Leinz környéki rizs termesztők örültek a látványnak, mi nem annyira.
Ezen a szakaszon a kerékpár-út hullámvasút-szerűen le-fel vezetett, persze domináns irány a lejtés volt. A késő délutáni időpont ellenére a hőségtől még mindig szenvedtünk, ezért pont jókor jött egy kiépített pihenő hely, ahol jó hideg víz, padok, egy étteremféle és egy nagy – a környéket ábrázoló – térkép is helyet kapott. (Abfaltersbach környéke) Az út hol a Dráva jobb, hol a bal partján haladt, már nem is számoltuk a jobbnál-jobb bringás hidakat. Időközben a szembe szél hátszéllé változott, és hiába próbáltunk elmenekülni az eső elől, de nem sikerült, így egy ipari létesítménybe álltunk be a valamikori betonkeverő üzem teherautó beállóban vészeltük át az esőt. A kényszerű pihenő után sietősen tovább indultunk, (18:45 körül) mert a cél az volt, hogy Lienzen túl kell jutnunk, mert előtte szurdokos a völgy, nincs táborozásra alkalmas hely.

A várost kicsit körbejártuk, megnéztük a belvárost is, de igyekeznünk kellett, mert már este 7 felé járt, mire kikeveredtünk a sok kerékpárút sűrűjéből. Egyébként Lienzen belül folyik össze az Isel és a Dráva és utána már csak a Dráva halad tovább, így mi kitartottunk mellette. Sajnos egy talpalatnyi táborhelyet sem találtunk, miközben elkezdett sötétedni, mi ennek ellenére jól megvacsoráztunk, mert jóllakottan nem tűnt olyan kétségbe ejtőnek a helyzet. Végül nagy nehezen fél tíz tájban, egy 2.600m magas hegy lábánál a susnyásban sikerült sátrat vernünk. Az eget borító nagy felhők és a távolból hallatszó dörgések nem jeleztek előre nyugodt éjszakát, emiatt minden cöveket rendesen levertünk, nehogy egy eső elmosson minket. Éjszaka esett is néhány csepp, eső egy kis szélvihar kíséretében, de semmi komolyabb dolog nem történt szerencsére, persze félálomból felébredve nem esett jól, a kómás szédelgés, amíg le nem csillapodott a vihar.

6. nap (2013.08.04. 127 km, 757m szint)

A szállásunk Lavant nevű település alatt a Dráva parton helyezkedett el. Reggel pompás kék égre és viszonylag friss időre ébredtünk, gyorsan összepakoltunk, és 8 óra körül már kerékpáron ültünk. A gyorsaságot az indokolta, hogy a sátortól 2m-re a földben egy rakéta-meghajtású darázs kolónia lapult,- amit az esti tök sötétben nem láttunk – és jobbnak láttuk a hirtelen távozást, mintsem megvárjuk, hogy a meleggel együtt, az idegességük is megjöjjön.
Erre a napra tervezett etap még nem az autónál végződne, mivel az kb. 180km-re van és nem cél a rohanás, viszont ezzel szemben cél a tavak vizében való lubickolás, a táj látványában való gyönyörködés. A család sem volt felkészülve arra, hogy a tervezett időnél hamarabb hazaérjünk, így „kénytelen-kelletlen” maradtunk. Tehát a konkrét cél a Wörti-tó megközelítése, melynek mértéke függ a napi fakultatív programoktól.
Indulás után tökéletes aszfalton haladtunk a Drauradweg-en, a távolban már a korai időpont ellenére megjelent a várható fülledtségre utaló pára, ami mint egy finom szövésű függöny elrejtette a táj apró részleteit, csak a távoli hegyek kontúrjai látszottak. Az út néhány km után először jó minőségű murvássá, majd erdei úttá változott, de megmaradt az élvezetes jellege. Fél 10 magasságában sikerült egy jó kis reggeliző helyet találni, ahol feltöltöttük az energia raktárakat, majd konstatáltuk, hogy nem sok ennivalónk maradt, emiatt boltot kell keresnünk. Mikor idáig jutottunk a gondolatmenettel, hirtelen eszünkbe ötlött, hogy vasárnap van és Ausztria. Ennek a két dolognak egy mondatban való emlegetése éhezést vetít előre, mert itt szent és sérthetetlen a vasárnapi pihenés. Azért mégis próbálkoztunk nyitva felejtett bolt felkutatásával, mivel ezek előfordulása nem volt várható a Dráva parti kerékpárúton, emiatt kimentünk a főútra. Itt csak forgalmat találtunk, nyitva tartó üzletet nem, így – szégyenszemre – visszakullogtunk a folyó mellé. Dél felé már arra jutottunk, hogyha nincs bolt, akkor jó lenne valamilyen kerékpáros étteremféle is, egye fene, úgyis csak egyszer élünk, ráadásul ebben az országban már olyan élelmiszer is van, ami Cobranconak is megfelel. Ekkortájt úgy 6-8 km-re voltunk a Möll folyó és Dráva összefolyásától, ami Möllbrücke településnél 2.000m magas hegyek között a Dráva visszafordítós kanyarjánál található.

Az említett távolságot hamar magunk mögött hagytuk és kevéssel a Dráva hídja után már meg is pillantottuk a remélt étkező helyet, melynek a neve : Gasthof Erzherzog Eugen
Gyorsan megálltunk a kerékpárosokat is kiszolgáló étteremnél, ahol életmentő ebédet költhettünk el. Mi lehetett volna más a rendelt kaja, mint Wiener Schnitzel (magyarul bécsi szelet), ami isteni volt, a hús kellően vastagra és zamatosra sikeredett (na vajon miért?) a sült krumpli sem volt száraz, vagy olajban tocsogó, hanem pont jó(na,vajon miért?), nagyon ízlett nekünk. Az egészet egy kis bringás sörrel öblítettük le. A sör magában 3 EURO volt, a kaja pedig 9, látszik, hogy az italból akarnak megélni. Kaja után nem nagyon akaródzott elindulni, nem csak azért, mert tele lett a bendő, hanem az óriási hőség miatt se. Azért erőt vettünk magunkon és indulás után kb. 500m-rel már meg is álltunk a települás névadója miatt, ugyanis elértük a Möll hídját, ahonnan nyugat felé tekintve láthatóvá vált a Grossglockner hegység, (ahová visszatértem még augusztusban a fiaimmal) melyig a Möll völgye vezet. Tovább indulva csatak izzadtan mentünk fel-le a hullámos úton és alig vártuk a következő állomást, ami nem volt más, mint a Millstadter-see (11 km hosszú, 124m mély, jó „kis” tó).

A tó nyugati csúcsának elérése előtt a bonyolult úthálózat réme, majdnem elintézte a fürdésünket, de aztán nagy nehezen, tompa aggyal is sikerült megtalálni a helyes utat az életmentő vízhez. Az osztrákok ismét tanújelét adták ötletességüknek, ugyanis az első település a tóparton a Seeboden (tópart) nevet viselte. Nem tudom mennyi osztráknak, mennyi ideig kellett volna gondolkodnia, amíg eszükbe jutott volna Rásonysápberencs, mint település név. Valószínűleg mire megalkották volna, addig az összes proton elbomlott volna, a ma ismert világmindenségben. (Kis segítség az értelmezéshez: a szabad proton stabil, ill. legalább 1030 év a közepes élettartama, szemben a Világegyetem korával, mely „csak” 1,4·1010 év) A Seeboden név kitalálásához kevesebb idő is elegendőnek bizonyult a sógoroknak, így jutott idejük sok más értelmesebb dologra, pl. olyan szabályokra és betartatásukra, mely a társadalmuk működőképességét biztosítja. No, e kis agyzsibbasztó fejtegetés után vissza a történésekre, a tó nyugati végén emberekkel dugig tele lévő – fizetős – strandokat láttunk csak a testünk hűsítése még váratott magára.

A sárgára szikkadt füvön csak állóhelyek voltak, azok is csak korlátozott számban. Sehol egy szabad strand, egy víz megközelítésére alkalmas ösvény, már teljesen elkeseredett állapotba kerültünk, mikor egy meredek köves ösvényt pillantottunk meg, ami a kerékpárútról vezetett a fák között a köves tópartra. Csak gyalogosan lehetett rajta lemenni, a kerékpárok fent maradtak, mi pedig önfeledten élveztük a csodálatosan tiszta vízben a lubickolást. Ez még a tó névadó települése – Millstadt – elérése előtt történt, ahol viszont csoda történt és találtunk nyitva tartó Billa-t. A boltban ugyanolyan tömeg fogadott, mint a strandon, viszont ide „ingyé” be lehetett menni, viszont ki csak fizetés után. Feltöltöttük a hiányos élelmiszer raktárakat és – e napon – már harmadszor menekült meg életünk, itt és most a jéghideg Gösser citromos sörnek köszönhetően. A boltban a pénztárnál álltam sorban, amikor megláttam a helyi kleine Zeitung (kis újság) címlapját, melyen az virított, hogy előző nap Dellachban megdőlt a melegrekord, ami 39,9 Co lett. Most már tudtuk, miért éreztük szinte elviselhetetlennek a hőséget. Alighogy elindultunk, már megint a vízbe kívánkoztunk és Pesentheim előtt ismét csobbantunk, aztán igyekeztünk tovább, mert még hosszú utat terveztünk. A tó keleti végén az út már jó 50m-rel magasabban vezetett, mint a víz felszíne, így maradt a gyönyörködés,

fürdésre további esély nem kínálkozott. Ahogy elhagytuk a tavat, rögtön egy mini-hágóba botlottunk, ami 600m-ről 780m-re vezetett, az út félkörívben fordult ÉK-ről DK-i irányba. Mintegy 11km megtétele után ismét feltűnt egy áhított hely, hát persze hogy egy tó, nevezetesen a Brennsee és ha már útba esett, akkor a változatosság kedvéért kipróbáltuk, jó-e.

Természetesen pompás érzés volt, de rövid idő után indultunk tovább, hiszen már 18:30-at mutatott az óra. További 3km után Cobranco megint eltünt,ennek oka egy újabb tó, (Afritzersee)

de ennek vizét már nem teszteltük le, hanem az Afritzer bach völgyén vágtáztunk lefelé, miközben nyugat felől erős felhősödés közepette megjött az erőteljes hátszél. Olyan erővel fújt, hogy a völgy aljában, ahol a lejtés már alig érezhető, a sebességünk 35-38km/h körül alakult. Három negyed 8 körül értük el az Ossiacher See nyugati csücskét, ahol a táborhelyet képzeltük el.Persze emmiatt nem volt nagy aggódás,tartaléknak ott voltak Cobranco fejében az 1996-os és 2005-ös túrája vadkemping-helyszinei.Hogy mikre vissza nem emlékszik 15-20 év távlatából…?.és ami a legelképesztőbb,hogy meg is találja őket! Még a sötétség beállta előtt az autópálya mellett lévő kukoricást néztük ki, majd nyugodtan elgurultunk a tó partjára és az egyre fokozódó szélben megvacsoráztunk. Vacsora után, – amíg látni lehetett – gyönyörködtünk a tájban, a fehér fodrot vető hullámokban, és az idillt megtörve azon aggódtunk, hogy ilyen szélben vajon fel tudjuk-e majd állítani a sátrat, illetve ideér a szél után a vihar is. A szél maga előtt tolta a forró levegőt és egyre melegebb lett, pedig egy kis hűvös már jól jött volna. Este 22:30 körül, vak sötétben visszamentünk a kinézett táborhelyre és felállítottuk a sátrat, de álom sokáig nem jött a szemünkre a forró szél miatt. Aztán egyik pillanatról a másikra abbamaradt a légmozgás és már „horkoltunk” is.

7. nap (2013.08.05. 49km, 171m szint)

Reggel hét óra felé ébredtünk, az időjárás még mindig kitartani látszott. A szállásnak helyt adó kukoricást most tudtam jobban szemügyre venni, két oldalról az autópálya, illetve a paraszt által tornyokba rakott mindenféle fa hulladék határolta, a maradék két oldal felől ember magasságú kukorica. Reggel a fő tevékenység az összepakolás előtt a napi útvonal megtervezése volt soron, ami nem tűnt egyszerűnek, azon oknál fogva, hogy a közelben találkozik az A2, A10, A11-es autópálya, a B83-as út, a Dráva, néhány kisebb tó. A térkép nem egészen jó felbontásban mutatta az egész katyvaszt és a GPS töltése – vagy töltés hiánya – bonyolította a helyzetet. A tervek szerint innen az Ossiacher See nyugati csücskétől kell eljutnunk Velden-ig, ami már a cél-tó (Wörti-tó) nyugati sarkában található és nem elhanyagolható,hogy első nap is átmentünk rajta. Innen már csak végig kell menni az északi parton, beiktatni néhány fürdést és a keleti csücskénél dél felé fordulni egy derékszög-kanyarban és megkeresni az autót Viktring-ben. Ez valószínűleg nem lesz nehéz, lehet, hogy már Velden-től szag után meg fogjuk találni. Kicsit aggódtam is – amikor időm engedte – és most, hogy szinte karnyújtásnyira vagyunk a biológiai fegyvertől, már a zabszem effektus is kezdet beindulni.
Ide kívánkozik még a GPS töltés problémája, az akkupakkban – amit a kamera és a GPS töltésére szántunk – vészesen fogyott a szufla és a prioritást a kamera akkumulátorainak töltése élvezte, hogy sikerüljön a sok élményt, szép tájat, Cobranco információkban gazdag mondatait, és főleg énekeit megörökíteni. Az akkupakkban 2×3 db (18650 Liion) akku lakott, amiket laptopból bontottam, ezen kívül még vittem 6 db ugyanilyen akkut, abban bízva, hogy elegendő lesz. Sajnos a kapkodás közben a pót 6db akkuból 2 db-ot nem teljesen feltöltve vittem el. Mindet feltöltöttem, de otthon 2db-ot elcseréltem. (mea culpa) Így a túra végére nem maradt elegendő energia a GPS-nek. Ha megálltunk kikapcsolgattam, az LCD háttérvilágítását teljesen levettem, viszont így a térkép nem igazán látszott, főleg menet közben. Éjszakánként többször felriadtam félálomból, megnézni nem merült-e valamelyik akku, mert akkor cserélni kell. Lelövöm a poént a vége előtt, mint egy harmadosztályú krimiben : jelentem a GPS kibírta az út végéig. Azért ebben szerepe volt annak a kütyünek, amit még 2012-ben építettem, ami azon kívül, hogy szabályozható fényerejű lámpa, még 5V-ot is tud kiadni, így az utolsó napon ebből kapta az energiát a GPS. (ebben is 2 db Liion akku volt) Az akkuk súlya bőven 1kg fölött volt, amit fel kellett vinni minden hágóra, de cserébe lefelé erősebben kellett fékeznem.
Mire összepakoltunk, megjelent az általunk kijáratnak használt úton – a kanyar után – valami nagy munkagép és éktelen zajjal valamit csinált, amit nem láttunk, de tartottunk tőle, hogy kimenetkor össze fogunk vele futni. A gépkezelő sem látott minket, így rövid tanakodás után határozottan kihajtottunk mellette és már suhantunk is a kerékpárúton. Azon az úton haladtunk, amit már közösen megnéztünk, de azért néha meg-megálltuk – nem úgy, mint a cica Arany János Családi kör c. költeményében – hogy aszondja :
„Ballag egy cica is – bogarászni restell -
Óvakodva lépked hosszan elnyúlt testtel,
Meg-megáll, körülnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.
Szóval, mi nem a pitvarba’n teremtünk, hanem csak próbáltuk a sok út közül a – számunkra – jó irányba vivőt kisilabizálni. Végül nem teljesen sikerült arra menni, amerre szerettünk volna, így egy részen az első napi úton mentünk visszafelé, pedig a cél az volt, hogy lehetőleg ne ismételjünk. A reggelit a Silbersee partján költöttük el,

oly kevesen voltak, mintha kihalt volna az emberiség tegnap óta, pedig a magyarázat egyszerű, éppen hétfő délelőtt volt. Cobranco még úszott is egyet reggeli előtt. Az ezüst-tó partján szinte vártam mikor ugrik elő a bokorból Gojkó Mitics apó, de sajnos nem találkoztunk vele. (Ha valaki nem ismeri, akkor leírom, gyerekkorom NDK-s indiánfilmjeinek szerb származású kultikus alakja, bár tudtommal nem vele forgatták az Ezüst-tó kincsét, de sok filmben szerepelt)
Most észak felől kerültük a tavat, míg 6 napja dél felől. A tó után a már megszokott murvás kerékpárúton hajtottunk, amikor egy űrlényszerű szerzet jött szembe. Egy csóka, fején rohamsisak, azon kamera, fülében fülhallgató, fején napszemüveg, hátán hátizsák, a kormányra gumipókkal!? rögzített kulacs, háromkerekű kerékpáron, nem fekvő, hanem normál magas kivitel, hátul két kerékkel. Mondhatom, eklektikus látványt nyújtott. Az út közben le-fel ment, néha nyugdíjas korú matrónák, nagypapák mentek el mellettünk felfelé, az elektromos meghajtású kerékpárjaikkal, helyenként hajóállomások törték a monotóniát. Szinte észre sem vettük és 26km megtétele után elértük a Wörti-tó észak-nyugati csücskét (Velden). A városban szinte csak lapjával lehetett közlekedni, dacára a hétfőnek, szép szállodák, kastélyszerűségek, láthatóan jómódú népek az utcán, az én ízlésemnek talán kicsit túlzás is volt a körítés. Ahogy átrágtuk magunkat a nyüzsgésen, sikerült a bringaúton a tó északi oldalán haladni, de sajnos olyan magasan ment, a tavat tőlünk a vasúti sínek választották el. Cobranconak eszébe jutott 1995-ből, hogy valahol le lehet menni a partra, ahol van freibad. Az emlékezete más sokadszor jónak bizonyult és meg is találtuk a strandot, ahol ingyenessége ellenére öltöző, zuhanyzó is volt.

Pompásat fürdőztünk, már sokadszor, a víz tiszta, mély és türkizkék volt, a hőmérséklete is „pf”. volt. Továbbindulás után arra lettünk figyelmesek, hogy a vonatok 4-5 percenként jöttek mentek, a sorompók a vonat elhaladta után 2!másodperc után nyílottak fel (de jó lenne itthon is ilyet tapasztalni). A tó közepe felé újabb település terpeszkedett (Pörtschach am Wörther See), amin persze nemcsak átmentünk, hanem egy kerékpárosok elől lezárt jól kinéző félszigetet is megkerültünk. Nem igazán derült ki, miért volt tilos bemenni, a fürdés, a kutya, de érdemes volt, mert szép kis parkot láttunk,ráadásul itt a legkeskenyebb a tó igy szinte karnyújtásnyira volt a hires hegyi kilátó a Pyramidenkogel,

ami vészjóslóan ott éktelenkedett a szemközti hegyen. Innen az autó már csak 10km-re volt légvonalban és büdös dögszagot még mindig nem éreztünk, de ez nem nyugtatott meg, mert mi van, ha a szél a másik irányba viszi a szagot, az rajtunk hazafelé nem nagyon fog segíteni.
Lassan elértük Klagenfurt-ot, ahonnan mindenféle kifolyók, lefolyók, befolyók, átfolyók mellet vezetett utunk, amiben gyerekek, felnőttek fürödtek, a parton kis üdülők sorakoztak.

Majd ezek is elmaradtak, és ahogy feltűntek Viktring házai, bennem egyre fokozódott a harci idegesség, vajon milyen kép, illat,szag fogad az autónál, miután 7 napra benne maradt az 50Co-os napközbeni hőségben néhány (4-5) fóliányi felvágott, két rúd kolbász, meg még csoki is. Hogy fogom az asszonynak megmagyarázni a hazáig ki nem szellőző szagokat? Ezek motoszkáltak a fejemben, mikor arra lettem figyelmes, hogy már annál a parkolónál járunk, ahol az autót hagytuk. Messziről minden rendben lévőnek tűnt, a négykerekű a helyén, – az osztrákok nem zúzták be a vegyi fegyvert. Kisvártatva ott álltunk mellette és már nyitottam is ki. A hátsó ajtó feltépése után – tudniillik a hátsó ülésen maradtak a húsfélék – jött a megkönnyebbülés, szag sehol. Ekkor átfutott az agyamon, lehet, hogy ezek lemásztak az ülésről és világgá mentek?, de nem miden meglett, és szerencsére a csomagolás magában tartotta azt, amit kellett, így egy mozdulattal kivettem és már ment is minden a szemetesbe. Ezzel a szerencsés fordulattal ért véget a 2013-as Alpok dosszié, amiért nagy köszönet illeti Cobranco-t, a pompás útvonal tervért, sok felkészülést kívánó ismeretterjesztésért. Sokszor mondtam már, ha Ő nincs, akkor én valószínűleg ezekre a helyekre nem jutok el kerékpárral, mert bennem nincs meg az a buldogszerű elszántság, kitartás, ami egy ilyen jellegű túra szervezéséhez kell.
Az időjárás már negyedszer volt tökéletes,a lenyügöző Karintiát, a Dolomitok sziklás csúcsainak, a hegyi tavaknak látványát,a Sauris bizarr világát, a Piave szurdok hihetetlen alakzatait sohasem fogom elfelejteni (még sorolhatnám a látnivalókat, de akit érdekel, olvassa el a többi napra vonatkozó leírást, nézze meg a videókat,képeket.

Annak reményében zárom soraimat,hogy 2014-ben  ismét Alpok…
…és ami még fontosabb… ismét együtt!