SPM fokozatban a Kéken

Miután 2012 tavaszán ízelítőt kaptam az Országos Kéktúra világából, szinte vérszemet kaptam és SPM fokozatba kapcsoltam (ugye mindenki emlékszik erre a Knight Riderből?). Őrült tempót diktálva mintegy fél év alatt teljesítettem az Országos Kéktúra teljes hosszának csaknem egynegyedét.

Ezt a teljesítményt a lelkesedésemen kívül egyetlen fontos tényező tette lehetővé: nem vártam senkire. Beláttam, hogy sajnos nagyon nehéz összehangolni a túratársak időbeosztását, nem beszélve arról, hogy akkoriban még viszonylag kevés ismerősöm űzte ezt a sportot aktívan. Minden kínálkozó lehetőséget megragadtam, így végül e fél év túrái során öt különböző csapattal, illetve néhányszor másodmagammal, máskor pedig egymagam túráztam.

Nagymaros–Nógrád

Nagymarostól Nógrádig az Országos Kéktúra 17. számú szakaszának keretében, egy kétnapos túra során jutottunk el június közepén. Az első nap bizony fáradságos kaptatással telt, bemelegítésként a Julianus barát toronyhoz (482 m), majd két közbeeső pecsét begyűjtése után a Nagy-Hideg hegyre kapaszkodtunk fel az akkor már forrón tűző napsütésben.

A kéktúrának ezt a szakaszát legalább annyira nehéz egy napba belesűríteni, mint két napra szétosztani, hiszen a maga 38,7 km-ével akár egy nap alatt is teljesíthető, azonban akkor nem marad idő a nézelődésre, két napot viszont nem feltétlenül tölt ki tartalmasan. Csapatunk végül úgy határozott, hogy miután hősiesen meghódítottuk a Nagy-Hideg-hegyet, és a rajta álló turistaházban bőséges vacsorával jutalmaztuk meg magunkat, továbbmegyünk a Csóványosig (938 m). A Csóványos tetején emelkedő geodéziai mérőtorony csúcsáról végignéztük a Börzsöny lenyűgöző hullámai mögött lenyugvó napot, majd a torony tövében, a szabad ég alatt, hálózsákban hajtottuk fejünket nyugovóra.

 

Másnap kora hajnalban indultunk tovább Nógrád felé, a bivakolástól számomra addig ismeretlen energiákkal feltöltődve. Ezen az úton sokat tanultam a túrázás technikai oldaláról: itt ismerkedtem meg a hátizsákba helyezhető víztartállyal és a hozzá kapcsolódó szívócsővel, mégpedig oly módon, hogy csapatunk egyik tagja, aki tarthatatlan tempót diktált, ennek segítségével pótolta folyadékszükségletét, míg ha jómagam megálltam inni, utána annyit futottam a csapatvezető és sohasem szomjazó társa után, hogy azonnal ki is izzadtam a magamhoz vett vizet. Hazatérésünket követően be is szereztem egy ilyen tasakot, amit azóta is jó szívvel ajánlok minden turistának.

Sümeg–Keszthely

Legközelebb, június végén Sümeg és Keszthely között koptattuk a túracipőket egy véletlenszerűen összeállt csapattal, akik közül csak egy túratársat ismertem a korábbi kékezésekről. A 43,8 km hosszú 3. sz. túrát Sümegen kezdtük, ahol a nem túl barátságos jegypénztáros hölgytől beszerzett pecsétekkel az igazolófüzeteinkben indultunk útnak. Sümegen érdemes figyelni a felfestett jelzéseket, itt ugyanis egy rövid szakaszon együtt halad a kék, a piros, a sárga és a zöld sáv jelzés.

A településről kiérve rögtön el is veszítettük a kék sáv jelzést, szerencsére a közelben futó vasút nagyban segítette a tájékozódást. A Sarvaly erdészházat elhagyva újabb kuriózummal szolgált ez az útvonal: itt található egy a kéktúrázók körében jól ismert, „szabálytalanul” felfestett jelzés, amelynek a közepét egy kék smiley szakítja meg. Remélhetőleg a jelzés ma is létezik, és nem esett áldozatul a jelzésfestésre vonatkozó szigorú szabályozásnak.

A Tátika (413 m) várromból csodás kilátás nyílt a környező vidékre, innen már a zalaszántói sztúpa fák közül kibúvó csúcsa is jól látszott. A Tátikáról való ereszkedés közben ismét nyomát vesztettük a jelzésnek, szerencsére azonban rövid keresgélést követően sikeresen visszataláltunk az útra. A tikkasztó hőség és a rosszul felfestett útvonal sajnos okozott némi feszültséget a túratársak körében, a monumentális sztúpához érve azonban végre hűsölhettünk kicsit az imazászlókkal sűrűn teleaggatott fák árnyékában.

Miután aznapi teljesítményünkért Zalaszántón pizzával jutalmaztuk magunkat, az éjszakát a St. Vendel Campingben töltöttük, ahol a női túratársakkal egy faházikóban éjszakáztunk, csapatunk egyetlen férfitagja pedig egy külön bejáratú lakókocsi kényelmét élvezhette.

Másnap szintén perzselő forróságban gyalogoltunk tovább – az egyre elviselhetetlenebbé váló hőség miatt egy hévízi szökőkútban kerestünk felfrissülést. A Keszthely felé vezető kerékpárúton baktatva gyorsan megszáradtak a ruháink, így mire a Festetics-kastélyhoz értünk, mindenki vevő volt egy újabb fürdőzésre – ezúttal a Balaton vizében. Jómagam a keszthelyi strandolás helyett Balatonszepezd felé vettem az irányt, ahol a Kazincbarcikai Sport Központhoz tartozó Balatonszepezdi Ifjúsági Tábor vendégeként pihentem ki a kánikulai túra fáradalmait.

 

 

 

Az ezt követő két hónapban egy porcikám se kívánta a hőségriadókban és melegrekordokban gazdag nyári időjárást, szeptemberben azonban már éreztem, hogy hív az út, várnak az újabb pecsétek. Mivel egy időre megelégeltem az ismeretlenekkel történő túrázást, és a magánéletben is az utamat kerestem, jobbnak láttam egyedül nekivágni néhány túrának. A mátrai szakaszok kiváló lehetőséget nyújtottak ehhez, hiszen Egerből tömegközlekedéssel könnyen megközelíthetők és egy-egy nap alatt bőven teljesíthetők.

Sirok–Szarvaskő

Elsőként a Sirok-Szarvaskő közötti 19,9 km-es 22. sz. szakasznak vágtam neki. A siroki várhoz nem tettem kitérőt, mivel ott már többször jártam korábban, azonban a Barát- és Apáca-sziklákat, valamint a Törökasztalt közelebbről is szemügyre vettem. Sajnos a jelentős turistaforgalom miatt a kéktúrának ez a szakasza meglehetősen szennyezettnek tűnt, először nem is akartam elhinni, hogy a szabadtéri mellékhelyiségként használt keskeny ösvény maga a Kék… Szerencsére a későbbiekben nem találkoztam ilyen mértékű emberi zavarással, sőt emberi társasággal is alig, egyedül a Rozsnakpusztai erdészháznál botlottam három turistába.

Szarvaskőbe érve természetesen nem hagyhattam ki a Major-tetőn (369 m) emelkedő kilátót, melyet az egyik mobilszolgáltató emelt az átjátszó tornya köré 2004-ben. A szemközi hegyen található vár romjait korábban már volt szerencsém látni, így oda nem kaptattam fel. Az 1840 és 1845 között épült, megkapó szépségű római katolikus templomot viszont útba ejtettem, sajnos belülről nem csodálhattam meg, mivel épp miséztek odabent.

Dorog-Piliscsaba

Két héttel később mégis csak egy kis társas túrázásra adtam a fejemet, a mindössze 18,6 km hosszú 12. sz. Dorog-Piliscsaba szakaszra invitált egy kedves kéktúrás ismerősöm. Három mérnök üdítően mókás társaságában nem is bántam, hogy nem egyedül indultam útnak.  Ez a csapat szerencsére nem sajnálta az időt az érdekes kitérőkre, így Kesztölc után a Kétágú-hegy szikláiról is körülnézhettünk.

 

A klastrompusztai pihenőt követő részről nem sok emlékem maradt, mint kiderült, nemcsak nekem – a túrára invitáló fiatalembertől próbáltam segítséget kérni az emlékek felfrissítésében, de ahogy jómagam, úgy ő is inkább a kellemes társalgást tudta leginkább felidézni. A túra végén mindenesetre akadt még egy kis érdekesség: noha egyikünk sem bizonyult nagy focidrukkernek, amíg a vonatpótló buszra vártunk, a helyi erők szórakoztató kommentárjaival kísért meccset nézhettük a focipályán.

Mátraháza–Sirok

Egy héttel később ismét nekivágtam a Mátrának, ezúttal a 21. sz. Mátraháza-Sirok szakasz bejárása volt a cél. Egymagam indultam a 21,6 km-es útnak, kellemes, kora őszi időben. Mátraházán sajnos nem sikerült beszereznem a messze földön híres „pagodás pecsétet”, amihez a Mátra Büfében lehetett volna hozzájutni, ha az igen korai időpontban is nyitva tartott volna. Akkoriban bizony nem járt minden pecsételő helyen díszes pecsét, így a megszállott kékturisták – köztük jómagammal – igyekeztek beszerezni az efféle ritkaságokat!

Szerencsére a Csülök Büfében már javában zajlott a társasági élet, miközben megkaptam a céges bélyegző lenyomatát, egy lélekmelegítő felesre is meginvitáltak, de nem fogadtam el, hiszen tudtam, hogy a Kékestetőre (1014 m) vezető emelkedőn szükségem lesz minden erőmre. A sípályán azonban szinte felszaladtam, magam is meglepődtem, mennyivel hamarabb felértem, mint amit az igazolófüzet becsült. 1:07’ helyett 0:37’ lett a menetidő!

A Kékestetőn addigra már pezsgő kereskedelmi élet indult meg – miután szétnéztem a TV-torony kilátójából, gyorsan vettem is Édesanyámnak egy kis szuvenírt az egyik sátornál, majd indultam tovább. Útközben belebotlottam egy korai ebédjét fogyasztó turistába, aki biztatott, hogy csatlakozzak hozzá. Egy kidőlt fán ülve s falatozva megtudtam, hogy a tüdőszanatórium betege, aki saját bevallása szerint az ápolónők tiltása ellenére minden nap a Mátrát járja, és remekül érzi magát. Miután megebédeltünk, ő még marad, én azonban indultam tovább, s e hosszabb pihenővel együtt is sikerült a Kékestető–Hármashatár szakaszt az igazolófüzet itinerje szerint teljesítenem, így kezdtem vérszemet kapni, s innen már szándékosan versenyeztem a füzetben feltüntetett menetidőkkel.

A Hármashatárnál lévő pecsételő hely egyébként egy az erdő közepén levert, alacsony, sárga oszlopnak bizonyult, talán ez volt a legpuritánabb pecsételő hely, amivel a teljes út során találkoztam.

Ezt követően mutatta meg a Mátraháza–Sirok szakasz az igazi arcát: innen kezdődik ugyanis a híres mátrai hullámvasutazás. Elsőként a Nagy-Szár-hegyre fel (743 m), majd a Cserepes-nyeregbe le, ezután a Cserepes-tető (734 m) oldalában fel, majd a Selyem-tisztásra le… Az Oroszlánvár (604 m) következett, miután körüljártam az egykori erődítmény alig látható romjait, indultam is tovább lefelé, majd ismét felfelé. A Jagust (620 m) és a Szederjes-tetőt (675 m) követően egyre alacsonyabb tetők kerültek sorra, legtöbbjükön meg sem álltam, haladtam tovább. A Gazos-kőnél (507 m) azonban tartottam egy kis pihenőt, mivel innen remek kilátás nyílik a környező vidékre.

Innen már szinte eseménytelenül haladtam Sirok felé, utamat azonban tengernyi őszi kikerics szegélyezte, ami tovább színesítette az élmények sorát. A végére sajnos jutott aszfaltos szakasz is – a Sirok központjában található buszmegállóig még meglehetősen sokat kellett gyalogolni (a siroki vasúti megállóhely sajnos nem üzemel, így mindenképpen busszal kellett hazautaznom).

Útközben gondolkodtam, hogy tegyek-e egy kis kitérőt a siroki nyírjes-tóhoz, mely valójában nem is tó, hanem tőzegmohaláp, azonban a fáradtság győzött, és mivel már jártam itt korábban, ezúttal kihagytam ezt a nevezetességet. Az ilyen tőzegmohalápok hazánkban csak igen kis területen találhatók meg és számos reliktum jellegű fajnak biztosítanak életteret, így csak ajánlani tudom a Nyírjes-tó felkeresését. Noha a Siroki Nyírjes-tó Természetvédelmi Terület a jelzett turistautat (K+) használva gyalogosan szabadon látogatható, időszakos korlátozások itt is érvényben lehetnek, melyekről érdemes a túra előtt tájékozódni a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság munkatársaitól.

Mátraverebély–Mátraháza

Az előző szakasz sikerén felbuzdulva egy hét múlva már indultam is, hogy teljesítsem az Országos Kéktúra egyik legrettegettebb szakaszát, a 27,6 km-en 1303 m szintkülönbséggel büszkélkedő Mátraverebély–Mátraháza útvonalat. Egy kicsit félve szálltam le a vonatról a Mátraverebély déli határán lévő megállóban, noha előzetesen tájékozódtam róla, hogy a település közbiztonsági szempontból aggasztóbb része az északi oldalon terül el. Arról nem találtam információt, hogy valaha is ért volna itt kéktúrázót bármiféle támadás, de azért igyekeztem minél gyorsabban pecsételni, és elhagyni a községet.

Eleinte nem túl sok jelzéssel találkoztam, majdnem tovább is mentem Bátonyterenye felé, így némi időt veszítettem, pedig elhatároztam, hogy ismét versenyt futok majd az igazolófüzet becsült menetidejével. Végül sikerült megtalálni a kéket, és megkezdtem a kapaszkodást az Ágasvári turistaház felé. Útközben találkoztam egy férficsapattal, akik nagy vehemenciával pakolták a fát egy platós kocsira, hogy legálisan vagy sem, azt bizony nehéz volt megítélni. Az mindenesetre jól látszott, hogy a délelőtti időpont ellenére már jócskán megkezdték az étvágygerjesztő fogyasztását a vasárnapi ebédhez, de nem aggódtam, hiszen biztos voltam benne, hogy ebben az állapotban nem lehetnek nálam gyorsabbak.

Ágasvárnál nagy meglepetésemre ugyanabba a három turistába botlottam, akikkel három héttel korábban Rozsnakpusztánál találkoztam. A turistaház előtt több asztalos pihenőhelyet találtam, így egy korai ebédet szavaztam meg magamnak, majd indultam tovább előbb Mátraszentistván majd Galyatető felé. Útközben természetesen felmásztam az 1934-ben épült Péter-hegyese kilátóba. Noha a kilátást több irányból is akadályozták a környező fák koronái, ez a kis, 17 méter magas, kéményforma kilátó mindig is közel állt a szívemhez. Az azóta felújított és Galya-kilátóra átkeresztelt építményt Vass-Eysen Áron tervező már 13 méterrel magasabbra álmodta meg, több építészeti díjat is megnyert, három árammal és wifivel ellátott szobájával bivakszállást is kínál a turistáknak. Bár a puritán szálláslehetőség mindig jól jön a kékturistáknak, jómagam kissé fájó szívvel gondolok vissza a kedves kis„kéményre”, ami időközben kerek bejárataival “elöltöltős mosógéppé” modernizálódott.

Úgy terveztem, hogy Galyatetőn mindkét rendelkezésre álló pecsétet megszerzem. A Nagyszálló recepcióján nem túl szívélyesen fogadtak, de azért megkaptam a pecsétet – a szemközt álló Hegyi kisvendéglőben már annál kedvesebbek voltak, limonádéból és csapolt sörből még citromos sört is varázsoltak a kedvemért. A következő érintőpont a Nyírjesi erdészház volt – ezt az igazolópont azóta a Vércverés gerincére került át, a régi füzetekben pedig a Nyírjesi erdészház helyére kell pecsételni (forrás: termeszetjaro.hu)

A Vörösmarty Fogadónál begyűjtöttem a 2002-es Vörösmarty Mihály Mátrai Emléktúra bélyegzőjét, majd meg sem álltam Mátraházáig, ahol végre nyitva találtam a Mátra Büfét, és nagy megelégedésemre beüthettem a füzetembe a híres pagodás pecsétet! A menetidőm pedig majdnem két órával kevesebb lett, mint a füzet által becsült!

Aggtelek-Jósvafő

A nagy tempózások után egy kis séta következett: Édesanyámmal és egy kedves barátnőmmel gyönyörű, napsütéses októberi időben teljesítettem az Aggtelek-Jósvafő közti 4,8 km-es szakaszt. E rövidke útvonal leglátványosabb része maga az eleje volt, hiszen a Baradla-barlang aggteleki bejárata fölé magasodó 51 méter magas sziklafal előtti térről indultunk, majd fel is kapaszkodtunk annak tetejére, ahonnan kiváló panoráma nyílt a környező vidékre. A túra további része kevésbé látványos, ám ennek ellenére is gyönyörű volt, a kéktúra legszebb szakaszainak egyikéből járhattunk be egy töredéket.

Tapolca-Nagyvázsony

Az októberi ősz legszebb arcát mégis a következő túra során mutatta meg, amikor is a 2. szakaszon megismert „hazai” csapattal vágtam neki az 5. és a 6. sz. túrának. A szállásunk ezúttal Tapolcán volt, innen indultunk minden nap a csillagtúra egy-egy ágának teljesítésére. Az első nap Szentbékkállától Badacsonytördemicig 23,7 km-t gyalogoltunk, s túránk rögtön egy kis látnivalóval kezdődött, a Szentbékkálla határában található Velétei palotarommal, majd az úgynevezett kőtengerrel. A Káli-medence közös geológiai kincsét képező kőhát-vonulat az online fellelhető leírások szerint itt maradt fenn legszebb és legépebb formában.

Nem sokkal később kicsit magasabbra is kapaszkodtunk, mint a kőtenger hatalmas tömbjei – a Csobánc (376 m) tetején álló várhoz tett kitérő során. Lefelé jövet szőlőültetvények közt vezetett az utunk, ahol október lévén nagy élet zajlott – az egyik szőlősgazda meg is invitált bennünket egy rögtönzött borkóstolóra, ahol természetesen a borházban és a mi hátizsákjainkban lapuló pálinkák is előkerültek. Sajnos nem maradhattunk túl soká, hiszen várt még ránk az út Badacsonytördemicig, de ennek a vidéknek a festői szépségét és vendégszeretetét azóta is gyakran emlegetjük. Különös tekintettel arra, hogy a kellemes közösségi élmények nem értek véget ennyivel, még ugyanezen a napon egy másik társasággal koccintottunk a Badacsony oldalában. A Ranolder-keresztnél a gyönyörű balatoni naplementét is megcsodálhattuk, így élményekkel túlcsordulva értünk a badacsonytördemici vasúti megállóhoz, aznapi túránk végpontjához.

 

 

Másnap ismét Szentbékkálláról indultunk, ezúttal azonban a másik irányba, Nagyvázsony felé tartottunk. Ezt a napot egy emlékezetes, panorámás reggelivel kezdtük az Eötvös Károly kilátóban, majd indultunk tovább az aznapi 21,7 km hátralévő részének teljesítésére. A kéktúra e szakasza bővelkedik kolostorromokban, a Tálodi kolostorromot és a Pálos Szent Mihály kolostorromot mi is szemügyre vettük közelebbről.

Nagyvázsonyból Tapolcára visszatérve nem értük be a maradék szendvicsekkel, a Malom-tó partján álló Tóparti Étteremben tettük fel a koronát a nap eseményláncolatára. Remélhetőleg az azóta Tópart Bisztró néven megújult étterem méltó utódja az általunk még évekig emlegetett vendéglátó helynek.

 

Alig hittük, hogy két ilyen nap után még fokozódhat a „nemzetközi helyzet”, de kiderült, hogy igen… Az utolsó túranapon Tapolcáról kiérve rögtön a lélegzetelállító napfelkeltét csodálhattuk, majd a Szent György-hegy bazaltorgonái következtek. Meg sem lepődtünk, hogy a hegy túloldalán leérve egy ház oldalán Mennyország körút felirat állt a táblán. Ezt követően azért böjtöltünk egy kicsit a hosszú műutas szakaszon, de a Szigligeti várhoz tett kitérő kárpótolt bennünket. Badacsonytördemicig ismét „aszfaltoztunk” kicsit, de végül örömmel, kellemesen elfáradva zártuk az egyik legjobb, legemlékezetesebb kéktúrázást.

 

Piliscsaba-Hűvösvölgy

Az évnek azonban még mindig nem volt vége, a lassanként beköszöntő tél sem tarthatott távol a túrázástól. December elején másodmagammal vállalkoztam a 20,9 km-es Piliscsaba-Hűvösvölgy szakasz teljesítésére. A felkeresésre mindenképp javasolt piliscsabai gombasziklán, a „porcukorral” szórt erdőn, a Mufflon Itató barátságos légkörén és a gyönyörű máriaremetei Kisboldogasszony-templomon kívül annyit jegyeztem meg erről a túráról, hogy a karfiolalapú pizza, a körte és az alma nem segítenek felmenni a meredek emelkedőkön. Hiába, a csoki és a szendvics nem maradhatnak ki a hátizsákból.

 

 

 

 

Kelemér-Putnok

A 2012-es évadot Kelemér-Putnok között zártuk Édesanyámmal. A rövidke, 10,7 km-es szakasz során Putnokig senkivel sem találkoztunk, így kettesben élvezhettük a havas, téli erdő, a Kisasszony-fa néven ismert több száz éves kocsányos tölgy, a Mohos-tavak és az Alsó-halastó szépségét. Így záródott hát ez az emlékezetes „ámokfutás” 2012-ben, melyet a kéktúra tekintetében egy kis téli álom követett.